Magasan az út fölött, egy napsütötte tisztáson állt egy alacsony szépség, vörös tetővel, Hófehérkéhez hasonló fehér arcbőrrel és faragott fa nyílászárókkal. Előtte egy hatalmas hársfa állt, mellette pedig egy mesebeli faragott pad. Azon ült a kora nyári reggeleken és késő estéken egy jószívű lidérc, egy Kosobrinhoz hasonló jó kedélyű kis emberke.
Mester volt a mesterek között. Az emberek szerették meglátogatni, és javítandó dolgokat hoztak neki: törött esernyőket, szakadt cipőket vagy nadrágokat. Tudta, hogyan kell mindent megjavítani és foltozni, és szeretett mindenkinek a kedvében járni, egy kis pénzért vagy édességért cserébe.
Nekünk, gyerekeknek, különösen nekem, a fülemüle nagyon szép ajándék volt a Teremtőtől. Soha nem nősült meg, de nagyon szeretett minket. Megszórva a karjainkban, énekel nekünk, vagy igaz történeteket mesél nekünk. Amikor különösen jó kedve volt, felkapott egy hegedűt, és játszott nekünk. A gyerekek egész nap hallgathatták őt, és mindenki, aki hallotta, újra hallani akarta. El sem tudjátok képzelni, milyen szépen énekelt, és milyen tisztelettel hallgattuk őt.
Számtalan régi népdalt tudott énekelni, amitől könnyesre nevettük magunkat. Azt is nagyon élveztük, hogy felolvasta nekünk a könyveit. Aztán teljesen megfeledkeztünk az időről. Nem is emlékeztünk a nagynénikre vagy a nagypapára, még arra sem, hogy éhesek vagyunk. Még gyerek voltam, de tudom, hogy soha senki más iránt nem éreztem ekkora csodálatot és tiszteletet. Mindenben segíteni akartam neki, amiben csak tudtam, mert nehezen tudott járni, és nem nagyon tudott főzni. Rendben, segítek neki, mondtam magamnak, és vártam az alkalmat.
Egy nyári reggelen Szláva néni felhívott, és azt mondta: »Vigyél egy kis uzsonnát Atunak Debenecbe. Korán kiment a szőlőbe, és ott mount egész nap marad.«
Betette az uzsonnámat a kosárba, és odasietett. De csak Éjfélihez, aki megette a felét, én meg elvittem a felét apámnak. Nightingale mosolya végtelen hálát fejezett ki, így ez a tett nem volt elég nekem. Ettől kezdve én vittem neki az uzsonnát, vagy Dél, ahogy ő nevezte. Titokban egy kis cserépbe tettem, és feldobta a napját. Abban az időben, teljesen tudtomon kívül, megtanultam a mértékletességet; az étellel és minden mással is. Azt hiszem, hogy a kapzsiság, ahogyan azt a mai világban ismerjük, gyerekkorom óta idegen és érthetetlen volt számomra. A gyerekektől kezdve, akik mindent megkapnak, amire szükségük van, vagy nem kapnak meg, egészen a felnőttekig, akik rendkívül rossz példát mutatnak a gyerekeknek és másoknak.
A magányos ember szemének csillogása más gyerekeket is jócselekedetekre ösztönzött. A nagyobb fiúk tűzifát vágtak és vizet hordtak neki, mi lányok pedig kitakarítottuk a házát. Amikor dohányt kért, elküldött minket a Mirnán lévő boltba. Kávét is ivott, nekünk, gyerekeknek pedig édességet rendelt. Aztán hálából hegedült nekünk, mi pedig körbeültük, nyalogattuk az édességet, és élveztük. Ha ma visszagondolok rá, azt mondhatom, hogy nagyon szerény ünnep volt, de olyan érzelmileg gazdag, hogy mi gyerekek nem is akartunk mást. Annyira boldogok voltunk, és alig vártuk a következő ünnepet és egy újabb izgalmas nyarat.
Darinka Kobal, 13. 1. 2026. 13.
Magyar 
Slovenščina 
Italiano 
English (UK)