Vissza azokra az időkre, amikor a férjemmel fiatal tanárként vidéken éltünk, ott fent a hegyekben. Egy kis faluban, ahol nem volt se bolt, se egészségügyi központ, se posta. Csak egy iskola és néhány ház. Minden másért el kellett menni a völgyben lévő első faluba vagy városba. Ebben a faluban volt a férjemmel az első autónk, így akkoriban teljesen érthető volt, hogy sokszor ellátogattunk másokhoz és hoztunk nekik ellátmányt a boltból. Sokszor jött velünk valaki bevásárolni vagy más ügyeket intézni. Mindenkinek szívesen segítettünk, hiszen az első bolt 10 kilométerre volt, az orvos, a bíró és mások pedig 30 kilométerre voltak a falunktól.
Egyik este azonban nem örültem ennek a fajta segítségnek. A férjemmel orvoshoz kellett mennünk, mert a kisfiunk súlyosan megégett. Az orvosnál vártunk, mielőtt a szüleimhez mentünk volna, és elég késő délután hazaindultunk. Az út jeges volt, és nagyon veszélyes volt a vezetés. Az út közepén találkoztunk egy ismerősünkkel, Vinkkel. A férfi megállt, és Vinko azt mondta neki: »Nem jönnek Gradišče-ba. Az út olyan, mint speg."
De a férjemet nem győzték meg, és nem fordult meg. Inkább lassan hajtott, bízva a szöges gumigumikban. Ezeket egy ismerőse ajánlotta neki, aki szintén a hegyekben lakott, és egész télen a Gorenjska régió útjain közlekedett velük.
»Ha vannak sündisznóid, talán eljössz - válaszolta Vinko. «De legyetek rendkívül óvatosak.»
És a férjem nagyon óvatos volt. Lassan vezetett, és teljes sötétségben értünk haza. Nem kell leírnom, hogy mennyire megkönnyebbültem. Hogy milyen békésen lefeküdtem aznap este és elaludtam, és hogy mennyire megijedtem, amikor kicsit később kopogtattak az ajtón, de nem túlságosan. A férjemet teljesen összezavarodva ébresztettem fel. A kopogás közben »John, John!« kiáltásokat hallottunk.«
»Josh vagyok - mondtam ijedten.
Amikor a férfi kinyitotta az ajtót, egy falubeli férfit látott.
»A feleségemnek vetélése van, és be kell mennie a szülészetre« - mondta szintén ijedten.
A férjemmel flörtöltünk, én zokogtam, a férjem pedig vigasztalt: - Most is lassan és óvatosan fogok vezetni, mint eddig. Minden rendben lesz.»
Elhajtottak, én pedig könnyek között azt mondogattam magamban: mi lett volna, ha én lettem volna a helyében? Mit éreztem volna, ha az egyetlen, aki segíthetett volna, nemet mondott volna? A félelem miatt. Nyugodj meg, és aludj el, mert tényleg minden rendben lesz.
És valóban így volt. Már majdnem aznap volt, amikor a férjem hazajött, és boldogan mondta: »Alig értünk a szülészetre, amikor Tina megszülte, de a baba orvosi ellátásra szorult. Örülök, hogy tudtam segíteni, még a sündisznók segítségével is«.«
Boldog voltam és örültem annak is, hogy valamilyen módon mindketten megtaláltuk magunkban az erőt és a bátorságot, és habozás nélkül segítettünk. De ez az esemény, ez a segítségnyújtás egy embertársamnak mindig megmarad az emlékezetemben. Mint a szeretet apró fénye, ami erősebb a félelemnél.
Darinka Kobal, 12. 1. 2026. 12.
Magyar 
Slovenščina 
Italiano 
English (UK)