SZLOVÉNIA 5 ALAPVETŐ ÉRTÉKE

Gyerekkoromban imádtam mászni. Az összes fára felmásztam a Volčské Njivyben. A faluban lévő cseresznyefa különösen érdekes és hívogató volt. Dús, élénkpiros, lédús gyümölcsével, amely az elsők között érett be. Ki ne akarná őket? Ki ne csorgatná a nyálát egy teli fa láttán?

Egyik reggel az abban az évben nyaraló gyerekeket arra biztatták, hogy menjenek el a Škoda családhoz. Így hívták azt a tanyát, ahol az idős Škodetova Štefa lakott. Egyedül és jóllakottan. Könyörögtünk cseresznyéért, de elzavart minket.

»Nem baj, majd csak lármázunk!« - mondtam dühösen, miközben csalódottan hazasétáltunk.

»Hogyhogy nem merészkedünk fel?« nyögte Viki.

»Ki nem meri?« - kiáltottam fel. »Én megyek, és te elkapod az ágakat, amiket ledobok!«

Ahogy megállapodtunk, így is történt.

Másnap reggel korán keltünk, csendben kisurrantunk a házból, és a cseresznyefához szaladtunk. Órákig másztam a teteje felé, és elkezdtem letörni a túlburjánzó, édes gyümölcsökkel teli ágakat. A földre dobáltam őket, nem törődve a vitával, hogy ki kapja el a következő ágat. De a társaságom suttogása egyre erősebb lett. Gondolom, Stefa is meghallott minket, és csendben nedves meglepetésre készült.

Miután elég gallyat és ágat törtem le, elkezdtem lemászni. Közben a barátaim felszedték az ágakat, és alig várták, hogy a cseresznyét az üvegház alá vigyék. Amikor kiáltottam, hogy ugorjak, az kipukkadt és egyenesen a fejembe fröccsent! Víz, egy egész vödör víz, amit Stefa rám öntött. A barátaimat versenyfutásba kergették, én meg ott álltam, mint egy politikai disznó a cseresznyefa alatt, a homlokát ráncolva bábáskodó bába előtt. Dühösen néztem rá, megráztam magam, és bosszúálló pillantást vetettem rá.

Végül megegyeztünk, hogy mikor állunk bosszút rajta; egy hét múlva. Szintén kora reggel, mert tudtuk, hogy Stefa akkor nem lesz ébren. Kötéllel felszerelkezve kisurrantunk a házból. Csendben vizet öntöttünk a padlóra. Felkaptam egy üres kulacsot, és odakúsztam a cseresznyefához. Ott kötéllel összekötöttem a skapulárét, felmásztam a fa felére, és egy vastag ág köré tekertem. Aztán elbújtunk a sövény mögé, és izgatottan vártuk, hogy mi lesz a reakciója a mozdulatunkra.

Nem vártunk sokáig, amikor nyikorogva kinyílt az ajtó. Ott volt - Stefa, aki csúnyán felsírt, amikor látta, hogy sem a vize, sem a skapuláréja nem tűnt el.

»A fenébe mularia! Hová rejtette el a kulacsomat?« - siránkozott, miközben körülnézett az udvaron.

Besántikált a házba, és a lelkiismeretünk megégett. Olyannyira, hogy lehajtott fejjel mentünk a sálért.

»Ha apám tudta volna, mit tettünk, őszintén megmondta volna. díj. Loptunk - mondta Viki.

»Tényleg nem vagyunk igazságosak - bólintott Mojca.

»Tényleg nem vagyunk igazságosak« - kellett beismernem.

Elvittük a sálat Štefa asszonynak, bocsánatot kértünk, és gondoskodtunk a mi lumparijo jó munkával viszonozza a szívességet. A fiúk friss vizet hoztak neki a kútból, a lányok pedig kitakarították a házát. A helyükre tettük az edényeket, felsöpörtünk és megvetettük az ágyát.

Attól a reggeltől kezdve a hölgy már nem Stefa, hanem Stefka volt. És többé nem haragudott ránk. Szerettük meglátogatni, vizet vittünk neki, gyümölcsöt szedtünk és magunk ettük meg. Elmentünk a boltba is, tojást gyűjtöttünk és etettük a csirkéit. Mi feldobtuk az ő nyári napjait, ő pedig a miénket a történeteivel és a Volčji Njivyben töltött felejthetetlen nyár emlékével.

Darinka Kobal, 12. 1. 2026. 12.

Illusztráció: Alenka Vuk