SZLOVÉNIA 5 ALAPVETŐ ÉRTÉKE

A hátsó sor közepén Lojze Klokočovnik áll. Szürke kardigánt visel, túlméretezett gallérral. 

Egy délután, amikor meglátogattam, megmutatta a fényképet. A konyhában ültünk, kávéillatban, az ablakon besütött a lágy őszi nap. Ránézett a képre, majd rám, és azt mondta: »Ez én vagyok az első iskolai napon«. Elmosolyodott azon a nyugodt, csendes mosolyán, amit mindenki ismer, aki valaha is hallotta őt a régi időkről beszélni.

A fotó szeptemberben készült, amikor először lépte át a szlovenszkói Dušan Jereb Általános Iskola küszöbét. Első pillantásra semmi különös nincs ezen a fotón. Csak gyerekek, alig hétévesek. De számára ez több, mint egy kép. Ez mindennek a kezdete. Egy új fejezet kezdete az életében.

»Akkor éreztem először, hogy tartozom valahová« - mondta halkan, miközben ujjával végigsimította a fénykép szélét. »Tudod, nem volt sok mindenünk, de ott voltunk egymásnak.«

Felidézte, hogy az idősebb diákok aznap énekeltek egy dalt. »Üdvözöllek benneteket, kicsikéim, köreinkben« - visszhangzott a tornateremben. Bár akkor megijedt, mégis valami melegséget érzett belül - mintha mások átölelték volna anélkül, hogy hozzáértek volna. Hovatartozás. Akkor még nem tudta megnevezni, de érezte.

Elmesélte, hogy a tanáruk, Maria, a nap végén azt mondta minden diáknak: »Egy nap el fogjátok hagyni ezt az iskolát, de egy részetek itt marad«. Gyermekként nem értette ezeket a szavakat, de ma már nagyon is jól érti őket.

A képen olyan osztálytársakat lát, akikkel együtt töltötte gyermekkorát. Minden apróság, amit a gyermekkor hoz: az első mosolyok, az első verekedések, a nedves lábak az udvaron való játék után. Emlékszik Johnra, aki mindig késett és nevetett, mielőtt még elkezdődött volna az óra. Metka, aki mindenkinek kölcsönadott egy ceruzát. András, aki bármit le tudott rajzolni, de soha nem akart versenyezni. Mindannyian ugyanannak a történetnek a részei voltak.

Amikor hallgattam őt, nyugodtan és szépítés nélkül beszélt. »Tudod - mondta rövid szünet után -, az iskolában többet tanulsz, mint betűket, számokat és leckéket. Megtanulod, hogy nem vagy egyedül. Hogy a világ nem a tiéd, hanem a miénk.«

A fényképet véletlenül találta meg; régi levelezőlapok és bizonyítványok között. Megremegett a keze, amikor megfogta - nem a kortól, hanem az emlékektől. Hirtelen újra az a gyerek lett, a túlméretezett gallérral és a kérdésekkel teli szemekkel.

A kép hátoldalán ceruzával írt dátum 1972. szeptember 3., alatta pedig egy apró felirat: "Az első nap, amikor. Amikor ezt olvastam, éreztem, hogy valami elmozdul a mellkasomban. Talán azért, mert megértettem, mit jelentenek ezek a szavak. Talán azért is, mert abban a pillanatban tudtam, hogy ez nem csak egy fénykép, hanem az összetartozás megszemélyesített érzése.

Amikor elmentem, Lojze a fényképet a rádió mellé tette a polcra. Újra ránézett, és azt mondta. Akkor még tudtuk, hogyan kell együtt lenni.» Nem válaszoltam. Nem is kellett válaszolnom. Mert tudtam, hogy néha egy régi fénykép többet mond az életről, mint a világ összes szava.

Ahogy beléptem az ajtón, és a hideg levegő elnyelt, arra gondoltam, hogy az emberek elmennek, a fényképek elhalványulnak, az iskolák megváltoznak, de az összetartozás megmarad. Mert az igazi összetartozás nem épületekbe és falakba van írva, hanem azok szívébe, akik valaha együtt tanultak, együtt álmodtak és hittek abban, hogy a világ ott kezdődik - az osztályteremben, ahol először érzed magad otthon.

Zala Krupljan, 2025. okt. 24.