SZLOVÉNIA 5 ALAPVETŐ ÉRTÉKE

Mind a négyen egyszerű családokból származtak. Hozzászoktak a munkához, a rendhez és a becsületességhez. Semmi különös, mondhatnánk, de mégis - volt bennük valami. Összetartottak, bármilyen helyzetben.

Voltak évek, amikor nem volt könnyű Konjicében. Az emberek elveszítették a munkájukat, a fizetéseket késve fizették ki, és a jövő bizonytalan volt. Ezért úgy döntöttek, hogy külföldre mennek - nem örökre, de egy időre - Hollandiába dolgozni. »Ott legalább megfizetik a munkádat« - mondták akkoriban.

Összeszedték a bátorságukat, bepakoltak néhány dolgot a bőröndjeikbe, és elindultak. Nem gazdagságra, hanem méltóságra vágytak. Ott dolgoztak, ahol tudtak - építkezéseken, raktárakban és üvegházakban a virágok között. Néha tizenkét órát dolgoztak, kis szobákban aludtak, gyorsan ettek és hallgattak. De minden vasárnap összegyűltek, házi kávét főztek és az otthonról beszélgettek.

Slavko mindig is tudta, hogyan kell megtartani az egyensúlyt. »Fiúk, ne felejtsétek el, hová tartozunk« - mondta, amikor mások a végleges maradáson gondolkodtak. Tone mosolygott: »Hová menjünk? Mert ahol megszülettél, ott mindig van valami belőled«. És mindenki tudta, hogy igazat mond.

Leginkább a megszokott dolgok hiányoztak nekik, mint a hegyek, a nyelv és a béke. Hiányoztak a megszokott hangok: az út túloldalán ugató kutya, a templomi harangok és a szomszéd köszönő hangja. Amikor este közösen vacsoráztak, mindig azt mondták: »Ha visszatérünk, mindezt még jobban fogjuk értékelni«.«

Néhány év múlva egymás után tértek haza. Slavko az utolsók között volt. Azt mondta, hogy be kell fejeznie a szerződését, és egy kicsit több pénzt kell keresnie, hogy könnyebb legyen otthon kezdeni. Amikor végül hazatért, ismét munkát talált - a Konus vállalatnál, amely abban az időben sok embernek adott kenyeret Konzsiban. Büszke volt arra, hogy otthon dolgozhat; hogy saját lakása, saját földje, saját levegője van. Mindig azt mondta: »Az embernek gyalog kell járnia, hogy lásson, de vissza kell térnie, hogy megértsen«.«

Még néhány évig rendszeresen találkoztak a barátaikkal. Péntek délutánonként Slavkónál vagy a tűzoltóknál. Ott felidézték hollandiai emlékeiket. Beszélgettek a régi időkről, nevettek kínos történeteken, és időnként elhallgattak, amikor a nehezebb napokra emlékeztek. Soha nem morgolódtak, soha nem mondták, hogy nehéz volt. Mindent úgy fogadtak el, mint az út részét. Még akkor is, amikor egyenként távozni kezdtek, jelen maradtak az elhangzott szavakkal.

Ma már egyikük sem él, de emlékük még mindig él Konjicében. Amikor valaki Slavkóra emlékezik, azt mondja: »Olyan ember volt, aki hű maradt önmagához, és tudta, hogyan kell dolgozni«. »Mindig azt mondta, hogy az otthon nem egy hely, hanem egy érzés.« Jože-ra és Milanra pedig úgy emlékeznek, mint két emberre, akik mindig segítségére voltak, amikor szükség volt rájuk.

És ha este elsétálsz a Konjicei Tűzoltóház mellett, néha azt hiszed, hogy hallod őket. Négy hangot, amelyek összefonódnak a széllel és a környező gyep illatával. Mintha még mindig ott ülnének, ahol egykor voltak.

Mivel az elmúlás elkerülhetetlen, és a testük már az örökkévalóságba távozott, ami marad, az a bennük hordozott hovatartozás. Ez maradt a városban, amelyet szerettek. Azokban, akiket ismertek. És minden emberben, aki még mindig meg tud állni, körülnézni és azt mondani: »Ez az otthon«.«

Zala Krupljan, 2025. okt. 21.