Minden alkalommal, amikor ilyen hírek jutnak el hozzám, a háború hiábavalóságára gondolok. Vajon milyen felnőttekké válnak majd azok a gyerekek, akik bombázásokat és erőszakot éltek át, vagy akár szemtanúi voltak apjuk vagy anyjuk halálának?
Hónapokkal ezelőtt éjszakákon át azon gondolkodtam, hogy milyen szülő lesz az a személy, ha valaha is az lesz belőle. Hogyan fogja megölelni a gyerekeit, amikor ő maga sem békét, sem ölelést nem kapott, hiszen az anyja szerető keze helyett az utcán eldördülő lövésekkel ébredt?
Szabadon bevallom, hogy soha nem fogom elfelejteni a rémült gyerekek könnyes szemeit és a kérdések halmát azokról a gyerekekről, akik menekültként vándoroltak egy idegen országban, idegen és gyakran barátságtalan emberek között. A háborút túlélő szüleim gyermekkorát is sokkal jobban megértem most, mint akkor, amikor még megvoltak, és nem akartam rájuk hallgatni.
Ezért is lepődtem meg annyira, amikor meghallgattam az idegenvezető rövid előadását, miközben a férjemmel a fürdőben kényeztettek minket. Vacsora után nagyon érdekes előadásokat hallgattunk meg mindannyian, akik akkor ott voltak.
A lány, egy fiatal nő, aki a csoportunk vezetésével volt megbízva, így mutatkozott be: »A nevem Nika. Nem hiszem, hogy bármelyikőtök is sejtette volna, hogy szerb vagyok, és hogy édesanyámmal a háború után elmenekültünk Szerbiából«.«
Nem lehet, hogy tényleg menekült, gondoltam egy pillanatra, és még ki is akadtam.
Nika így folytatta: »Amikor Belgrádot bombázták a háború alatt, egy óvóhelyre menekültünk. Ott alakítottunk ki ideiglenes otthont, és túléltük az egész háborút. Még a gyerekeknek is csináltunk egy helyet, ahol játszhattak, és én önkéntelenül is visszahőköltem az akkori legszörnyűbb borzalmaktól; a szörnyű jelenetektől a város közepén és mindenfelé. De a háború után sem volt sokkal jobb a helyzet, ezért anyámmal úgy döntöttünk, hogy Szlovéniába menekülünk. Itt fejeztem be a tanulmányaimat, itt dolgozom, és igyekszem elfelejteni a háborút.«
Bár az összes lehetséges dialektuson dolgozom, még nem jöttem rá, honnan származik a Nika. Olyan szépen beszél szlovénul, pedig csak néhány éve van itt, hogy haragudtam magamra.
De az igazság az, hogy csodáltam őt, és alig vártam, hogy időt tölthessek vele, és otthon azt gondoltam: "Nem volt könnyű neki. Egy idegen, ismeretlen országba jönni. Ismeretlen emberek között. Egy idegen nyelv. Bár minden furcsa, ismeretlen és más volt, mint amihez hozzászokott, Nika elhatározta, hogy mostantól az új hazájához fog tartozni. Tudta, hogy bármit megtehet, amit csak akar, ezért megtanulta a nyelvet, felfedezte a környezetét, beiratkozott az egyetemre, és néhány év múlva sikerült elrejtenie, hogy külföldi. Egy fiatal, szép és szimpatikus lány, aki bebizonyította, hogy az élet szeretete nem ismer határokat. Bebizonyította, hogy az akarat utat talál, és hogy az önsajnálat nem vezet sehová.
Ó, mennyire kívánom neki a legjobbakat. Ó, mennyire szeretném, ha példaképe lehetne mindazoknak a fiataloknak, akik békében élnek, akiknek van elég, de hiányzik belőlük az akarat és a bátorság, hogy kreatív és kiteljesedő útra lépjenek.
Darinka Kobal, 2025. 11. 28. 28.
Magyar 
Slovenščina 
Italiano 
English (UK)