SZLOVÉNIA 5 ALAPVETŐ ÉRTÉKE

Az emlékük még mindig fáj. Az idősek szeme még mindig könnyes, amikor a nélkülözésre és az éhségre emlékeznek.

Vera asszony is, aki jelenleg a Tisje-i nyugdíjasotthonban él, fájdalmas emlékekkel mesélte el, milyen volt, amikor kitelepítették őket. Milyen volt, amikor nyár közepén hazatértek; saját otthonukba, saját földjükre.

»Az üres házba, az üres mezőkre. Semmi sem volt ott.«

»Nem értem, hogy miért egy üres házba. Nem voltatok elégedettek, boldogok, hogy nem bontották le? Boldogok, hogy senki sem sajátította ki magának, mert akkor nem lett volna hová mennetek?« – kérdeztem.

»Ez így van, de emlékszem, hogy a házban nem volt sem asztal, sem szék, sem ágy, sem edény. Egyáltalán semmi!«

»Tényleg nem értem. Mit ettél egyáltalán, ha egyáltalán ettél valamit?« – kérdeztem tőle.

»Magam sem tudom, mi és milyen az anyám« varázsolt. Nem volt sok, nem is volt a legjobb, de ettünk. Néha valami finomat is kaptunk csemegének. Emlékszem, hogy nyáron, amikor sok volt a munka, anya elment segíteni a szomszédos gazdáknak.«

»Elment dolgozni?« – kérdeztem kíváncsian.

»Nem, elment segíteni a betakarításba vagy a kaszálásba. Akkor mindenki jobb uzsonnát kapott. Tudom, hogy anya nem ette meg. Tudom, hogy inkább éhes maradt, csak hogy mi, gyerekek, ne érezzük annyira a nélkülözést. Ha ma visszagondolok erre, pontosan tudom, miért maradt meg bennem ez az emlék« – mondta, majd így folytatta: »Volt egy osztálytársam és legjobb barátnőm. Közel lakott hozzánk. Szinte szomszédunk volt, és minden nap átjött hozzánk. Ha ebédidő volt, leült velünk az asztalhoz, és együtt ettünk. Az asztalt és a székeket a nagypapa készítette. Szerény volt, de megvolt.«

Meglepődve néztem rá, ő pedig így folytatta: »Tudod, mit mondott az anyukám? Ha nekünk jó, neki is jó lesz. És még másoknak is.”. Ha tudunk mértékletesek lenni és segíteni egymásnak, mindenkinek jut majd elég. «Amikor eljön az ősz, legalább egy kis termés lesz a földünkön, és mindannyiunknak könnyebb lesz.”

Megint ránéztem, mert nem értettem, miért aggódott anya ennyire érte.

»Tudják, ennek a kislánynak az anyja ivott. Alkoholfüggő volt. Nem főzött, és nem gondoskodott a gyerekekről.«

»És ezért az édesanyád is átvette a gondját.«

»Emlékszem anyám becsületességére, az otthonához és a földjéhez való ragaszkodására, valamint arra, hogy mindenkit szeretett. Igazán nem tudom, hogyan sikerült neki mindez, hiszen akkor még csak gyerek voltam. De aki éhesen érkezett a házunkba, az mindig kapott egy szelet kenyeret. Minden jóság egyszer megterül« – szokta mondani anyám.

»Te viszont többször voltál éhes, mint jóllakott« – ellentmondtam neki.

»Tudom, hogy anyánk már a legelejétől fogva a mértékletességre tanított minket. Nem kell túltelni az evéssel. Ha nincs mit enni, szerénynek kell lennünk. Minden eső után kisüt a nap« – mondta, és ezzel egy egész életre szóló szép tanácsot adott nekünk.

Darinka Kobal, 2026. június 17.