Franci úr csendes és visszafogott idős ember. Ha alkalma nyílik beszélni az életéről, öröm vele beszélgetni.

Emlékekkel és történetekkel teli, hiszen az első tavaszi napon már a 93. születésnapját ünnepelte.

Házasságon kívüli gyermekként sok helyen élt: anyja rokonainál, barátainál és nevelőszülőknél. Tizenegy éves koráig nem ismerte az anyját, ezért valószínűleg mindenki megérti, hogy nem volt szép gyerekkora. De felnőtt, és jóképű, vonzó fiatalemberré vált.

Bár nem élt az apjával, az apja gondoskodott róla, hogy asztalosnak tanuljon. Szorgalmas és precíz volt. Mindenki szerette. Soha nem maradt munka nélkül, de amikor leszerelt, a šmartni gyárban nem volt szabad állás. Mivel jó emberként és munkásként volt ismert, az igazgató, akinek Koprában is volt asztalosműhelye, ott ajánlott neki munkát.

»Ha akarsz, Koprában dolgozhatsz. Megismerheted a várost és az embereket. Lesz engedélyed Triesztbe, és biztos vagyok benne, hogy jól fogod érezni magad.«

Franci úr elutazott. Megismerkedett a partvidéki élettel és munkával, és számos új barátra lelt. A családtagjai is többször meglátogatták. Mindenkit ő látott vendégül, mivel a közeli szálloda túl drága volt az ő pénztárcájához képest.

»Én magam szolgáltam fel nekik az ételt, és nálam is aludtak« – mondta.

»Mi maradt meg leginkább az emlékezetében?« – kérdeztem tőle.

»Az első kirándulásom Triesztbe. Mivel engedélyem volt, egy reggel úgy döntöttem, hogy meglátogatom a Triesztben élő barátomat. Busszal utaztam oda, de a pályaudvaron nem találtam a helyem. Ugyanis nem tudtam a nyelvet, és senkit sem ismertem. A kezemben tartottam a papírt, amelyen a barátom címe volt, akit meg akartam látogatni, és körülnéztem. De gyorsan megtaláltam a helyem. Mivel a közelben volt egy rendőr, odamentem hozzá, és megmutattam neki a címet. Ő megmondta, melyik városi buszra kell felszállnom. A buszon dinárokat nyújtottam a sofőrnek, ő azonban megrázta a fejét, és azt mondta: »Lire.« Megráztam a fejem, és nagyon zavarba jöttem, mert senki sem figyelmeztetett, hogy magamnál kell tartanom az ő pénzüket. A sofőr eltolta a dinárokat tartalmazó kezemet, és várt a fizetésre.

»Akkor megijedtél, hogy kirúg a buszból?« – kérdeztem tőle.

»Nem, mert odajött egy elegánsan öltözött hölgy, aki kisegített. Ő fizetett helyettem. Amikor megmutattam neki a címmel ellátott papírt, tudta, hogy Szlovéniából jöttem. Rámutatott az elöl ülő hölgyre. Megköszöntem neki, és továbbmentem.«

»Akkor biztosan megkönnyebbültél.«

»Igen, mert szlovénül köszöntött, és azt mondta, hogy ő is ugyanazon az állomáson fog leszállni.«

Mosolyogtam, és azt mondtam neki: »Srečko!«

»Itt vagyok, hiszen az asszony egészen a házig elkísért. Anélkül, hogy tudta volna, felvidította azt a napot, amelyre a mai napig emlékszem. Ha belegondolok, hogy manapság hány embernek vannak gondjai, aggodalmai és bizonytalanságai, és milyen kevés figyelem és empátia kell ahhoz, hogy segítsünk embertársainkon, elszorul a szívem. Melegséggel a szívemben emlékszem vissza arra, hogyan tették boldoggá az életemet azok az ismeretlen, szívélyes emberek, amikor először voltam egyedül Triesztben.«

Darinka Kobal, 2026. április 9.

Vegyen részt

Küldje el nekünk a saját vagy egy ismerőse történetét, amely bemutatja, hogyan éli meg ezeket az alapértékeket. Hogyan tiszteljük és bízunk egymásban, hogyan maradunk hűek a tisztességhez, hogyan segítjük egymást, hogyan mutatunk lojalitást és hogyan tartjuk meg a mértékletességet.


hu_HUMagyar