SZLOVÉNIA 5 ALAPVETŐ ÉRTÉKE

Ezt a régi fekete-fehér fényképet nézve egy pillanatra megállok. A képen egy ház építése látható, és egy olyan világ, amely annyira más volt, mint a mai. Akkor még nem is léteztem. A fénykép elkészülte óta már több mint hatvan év telt el, mégis az az érzésem, hogy ez a kép valamilyen módon hazavezet. 

A fotón az édesanyám látható, amikor még kislány volt. A ház mellett áll, amikor az éppen csak kezdett kialakulni. Látom a nagyapámat, aki akkoriban elismert asztalosmester volt, és néhány más családtagot is. Emlékszem a házunk építéséről szóló történetekre, amelyeket anyám és nagyapám szívesen meséltek. A szomszédok is segítettek nekik. Mindenki azt tette, amit tudott és tudott. Valaki tudott falazni, mások fát megmunkálni, harmadikok a szerszámokhoz nyúltak, anyám pedig mindig gondoskodott az étkezésről. 

Akkoriban az emberek nem azt kérdezték maguktól: »Mit nyerek ezzel?«, hanem: »Hogyan segíthetek?«. Úgy gondolom, éppen ez volt a korszakuk varázsa. Akkoriban az emberek tudtak segíteni egymásnak. Jó cél érdekében tudtak összefogni. 

A nagyszüleim, a nagyapa és a nagymama, saját kezűleg építették fel a családi házukat. A nagyapa asztalos volt. Kezei egy fadarabból gyönyörű és tartós tárgyakat tudtak létrehozni. A nagymama háziasszony volt, ezért ő gondoskodott az otthonról és a családról. Hat gyermekük volt. Ma már el sem tudom képzelni, mekkora nyüzsgés lehetett a ház körül. Hat különböző jellemű, hat élénk gyerek, akik az udvaron rohangáltak, és hangjukkal megtöltötték a házat.

A ház természetesen nem egy éjszaka alatt épült fel. Az építkezés jó ideig tartott. Minden gerenda, szög és fadarab az emberi kezek nyomát hordozta: apáé és anyáé, rokonoké, barátoké és szomszédoké.

Akkoriban az emberek nem úgy éltek, mint manapság. Nem volt minden kéznél. Nem volt ennyi gép, eszköz és kényelem. Sok-sok munkához sokkal több időre, türelemre és fizikai erőre volt szükségük, mint manapság, ezért mások segítsége felbecsülhetetlen értékű volt. 

Ha a szomszédnak segítségre volt szüksége, mindig siettek a segítségére. Ha egy család házat épített, mindenki besegített a munkába. És amikor a munka befejeződött, az eredmény nem csupán a felépült ház volt, hanem a köztük kialakult összetartás is. 

Ma ebben a házban élek, amelyet apám és anyám épített. Abban a házban, ahol régen hat gyermek nevetése hallatszott. Abban a házban, amelynek építésébe a család többi tagja és a szomszédok is beleadták a részüket. 

Néha elgondolkodom egy-egy régi, abból az időből származó bútordarabon, és eszembe jut, hogy manapság talán nem vagyunk eléggé tudatában annak, milyen értékes a kölcsönös segítségnyújtás. Az embereknek régen kevesebbjük volt, de gyakran többet adtak egymásnak. Kevesebb anyagi javuk volt, de több idejük. Kevesebb kényelmük volt, de hajlamosabbak voltak segíteni.

Ez a fénykép nagyon sokat jelent nekem. Rajta nem csupán a ház építését látom, hanem a családtagok közötti összetartást is, amit néha el is felejtek. 

Családi házunk az őseink közötti összetartás és kölcsönös segítségnyújtás emlékét és örökségét őrzi. 

Úgy érzem, felelősségem az emlékek megőrzése. Az otthon nem csupán falakból áll. Az otthon azok az emberek, akik felépítették, és akik közben segítették egymást. Az otthon adja meg az embernek a tartozás érzését. 

Apám és anyám több mint hatvan évvel ezelőtt lefektették házunk alapjait, de ezzel valójában valami sokkal fontosabbat is megteremtettek: családunk alapjait. 

És talán éppen ez a legfontosabb értelme a hovatartozásnak. Hogy tudjuk, honnan jöttünk, hogy értékeljük azokat a kezeket, amelyek egykor segítettek nekünk, és hogy életben tartsuk az ő emlékeiket. Megmaradtak az őseim emlékei, szeretetük és összetartozásuk. Ezeket az idő sem tudja kitörölni. 

Maja Grošelj, 2026. augusztus 11.