A folyók emelkednek, és felidézik annak a szörnyű évnek az emlékét, amikor végveszélyes áradást éltünk át. Ahogy erre gondolok, eszembe jut a férjem, az idilli patakok és a mesebeli ház, amely a két patak közötti dombon áll.
Ez előtt az esemény előtt, amikor a buborékos és könnyű futásukat néztem, soha nem gondoltam volna, hogy egy pillanat alatt mocskos és fenyegető jelenéssé tudnak változni. Megcsodáltam a patakot, a természetet, a házát és a környezetét.
»Milyen leírhatatlanul gyönyörű itt« - mondtam, amikor a pusztító áradások előtt jártam itt.
Nem szabad belegondolnom, milyen rossz volt akkoriban neki és az alatta lévő falu lakóinak. Még mindig hallom a felismerhetetlen hangját, amikor felhívtam, és csak annyit tudott mondani, hogy: »Életben vagyok! Élni fogok!«
Aki azt mondja, hogy nem fél a fenyegető természettől, az hazudik. Ha a természet bármilyen formában megmutatja erejét, akkor ennek tanújaként érezzük tehetetlenségünket, kicsinységünket.
Soha nem felejtem el Karli bátorító szavait, amikor egy kicsit magához tért: »Az árvíz lerombolta a házainkat és a hidakat, de hidakat épített az emberek között«.«
»Ez igaz - bólintottam, látva, milyen gyorsan összefogtunk, hogy segítsünk a leginkább érintetteken. A történet, amit hallottam, arról is meggyőzött, hogy sok jószívű ember van közöttünk, de a legtöbben nem tudunk róluk, és csak a rossz dolgokra gondolunk; a rossz gyerekekre, a rossz tanárokra, a rossz orvosokra és így tovább.
Van egy távközlési üzlet a városunkban. Egy nap az árvíz után bejött az üzletbe egy férfi, és azt mondta: »Sajnálom, de nem tudom visszaadni, amit adtam. Még kifizetni sem tudom őket. A víz mindent elvitt, még a bútoraimat is, és tényleg nem tudom visszaadni a felszerelést, amit kaptam. Kérem, bízzon bennem. Mindent ki fogok fizetni, de előbb ideiglenes szállást kell találnom magamnak és a családomnak. A gyermekeim kicsik, és nehéz nekik megérteni, hogy egyszerre még egy saját ágyuk sincs.«
A férj megsajnálta a fiatal nőt, és az ajánlata olyan nagylelkű volt, hogy könnybe lábadt a szeme. Azt mondta: »A családomnak és nekem van egy házunk; egy szép és meleg otthon. De mivel az elmúlt években a nagynénémre vigyáztam, a házát rám íratta. A gyerekeim még fiatalok, és egyelőre nincs szükségünk házra. Ha akarja, odaadom a kulcsokat, és a ház többé nem lesz magányos. Annak is örülni fogok, ha gyermekhangok és nevetés hallatszik benne. Ha mindent elrendeztél, és mindent visszatettél a helyére, visszatérsz az otthonodba, és rendezed az adósságodat.«
Ennek a családnak a hálája és leírhatatlan boldogsága leírhatatlan, de az öröm és boldogság, hogy van fedél a fejük felett, nem.
Ezt a történetet hallgatva hálát és szeretetet éreztem a fiatal nő iránt, így érthető, hogy a könnyeim csak megerősítették, hogy a szeretet mindent legyőzhet; még a legnagyobb bánatot és a legnagyobb nehézségeket is.
Darinka Kobal, 6. 5. 2025
Magyar 
Slovenščina 
Italiano 
English (UK)