SZLOVÉNIA 5 ALAPVETŐ ÉRTÉKE

Meglepődve tapasztaltam, hogy csak kevesen nőttünk fel nagyszülőkkel és más rokonokkal. A legtöbben az egész vakációt azzal töltöttük, hogy az otthonunk körüli utcákon kóboroltunk. Labdáztak vagy más egyszerű gyerekjátékokat játszottak más gyerekekkel.

Hallgattam őket, és emlékezetemben már az erdei ösvényen sétáltam; a mirnai vasútállomástól, a temető és a falu elején lévő tiszta forrás mellett, nagyapám utolsó házáig. Először mindig megálltunk a kútnál, ittunk, pihentünk egyet, aztán hazamentünk. Azt mondtuk, hogy »menjünk haza«, mert abban a kis faluban éreztük igazán otthon magunkat.

Emlékek elevenedtek fel, és gondolataim visszarepültek azokra az időkre, amikor még nem volt víz és áram a házakban. Akkoriban a családok az estéket imádkozással, olvasással vagy mesemondással töltötték. Itt is így volt ez.

»Valószínűleg a nagyapám mesélte a legtöbbször - mondta Toni, aki ismerte a nagyapját.

»Ez igaz. A nagyapám részt vett az első és a második világháborúban. Ő mondta nekem. Jól fel voltak fegyverezve, és két ágyújuk is volt. A katonák mindenfelé lőttek. Gránátok repkedtek felettünk és körülöttünk. Hirtelen egy gránát átrepült a fejem fölött, és a földbe fúródott mellettem. Abban a pillanatban a földre vetettem magam és sikoltoztam.’

,’Segített?" - kiáltottuk mindannyian, rémült gyerekek.

Ata így folytatta: ‘A feszültség pillanatai félelemmel és kétségbeeséssel teltek, de egy idő után öröm és hála következett. A gránát nem robbant fel, és mindannyian egy hangon mondtuk: ’Köszönjük, Mária, hogy élünk".’

Mi, gyerekek olyan figyelmesen hallgattuk öreg apánkat, hogy még levegőt sem mertünk venni. Amikor Szláva néni felállt és kiment a konyhába, mi gyerekek leugrottunk a meleg tűzhelyről. Tudtuk, hogy vacsorát fog kapni«.«

»Gondolom, éhes voltál - mosolygott Nace.

»Igen, tényleg így volt. Csábító illat áradt a konyhából, amikor a nagynéném egy kanálnyi sült kását tett az asztalra; azt a fajtát, amelynek a tetején megbarnult, túlhevült tejszín van. Olyan finom volt, hogy a gyerekek végül az utolsó szemeket is lenyalták. Az illat és az íz a mai napig bevésődött az agyamba.«

Azok az esték felejthetetlen emlékek maradtak számomra. Akkoriban mindannyian úgy éreztük, hogy ehhez a családhoz, ehhez az egy fedél alatt élő közösséghez tartozunk. Tiszteletet éreztünk az idősek iránt, és tudtuk, hogy szegénységünk ellenére jól megvagyunk. Talán azért is, mert tudtuk, hogyan segítsünk egymásnak, és hogyan tegyünk olyan dolgokat, amelyeket nem szoktunk megtenni. Ez a családi összetartozás és az idősek, a középgeneráció és a gyerekek együttélése valószínűleg egy életre rányomta bélyegét rám, és felbecsülhetetlen emlékeket hagyott bennem. A nagynénéimről és nagybátyáimról, a falusi életről, a szegénységről és a háború utáni korszak megfoghatatlan kulturális örökségéről.

Darinka Kobal, 19. 1. 2026. 19. 1.