SZLOVÉNIA 5 ALAPVETŐ ÉRTÉKE

Jelenleg egy idősek otthonában él. Betegsége ellenére társaságkedvelő, és minden eseményt és találkozást örömmel fogad. Szívesen mesél fiatalkoráról, de a jelenről is – főleg az unokáiról. Őszinte és sziporkázó mesélő, ezért nem volt nehéz megírnom az egyik történetét.

»Egy kis gazdaságban nőttem fel a Goričko régióban fekvő Ropoša nevű kis faluban. Mivel tudtam, hogy otthon nem fogok tudni szakmát tanulni, egy közeli szomszéd bátorított arra, hogy menjek Ausztriába. A határ közel volt, a túloldalon pedig egy kicsi, barátságos kisváros feküdt.«

Megszakítottam egy kérdéssel: »Hány éves volt akkor?« 

»Tizenöt!« 

»És mertek csak úgy egyedül elindulni otthonról? Egy másik országba?« – csodálkoztam.

»Reménykedtem, bár nem volt pénzem, nem tudtam a nyelvet, és senkit sem ismertem.«

»Ez tényleg bátor dolog« – értettem vele egyet.

»Ó, igen. Bátor voltam, mert magamnak kellett megkeresnem a pénzt a tanulásra, a megélhetésre és a bentlakásra. Minden szabad napomon és órámban dolgoztam, de ennek ellenére az egész egyre drágábbá vált.«

»Feladták?«

»Ó, dehogyis. Utánajártam, és kibéreltem egy szobát Gornja Radgonában. Onnan jártam dolgozni. Egy ideig gyalog, aztán vettem egy biciklit. Poni!« – mondta még mindig nagyon büszkén.

»Maguk? Ennyi pénzt spóroltak össze?«

»Igen, az enyém! Magam vettem meg, és magam tanultam meg vezetni.«

Mindenkinek, aki hallgatta, felcsillant a szeme, hiszen eszünkbe jutott a fiatalkorunk és az az öröm, amit a kerékpározás okozott nekünk.

»Amikor egy nap hazafelé tartottam, és átléptem az osztrák határt, éppen Szlovénia területére lépés előtt megláttam a földön egy papírzacskót. Leugrottam a kerékpárról, és felvettem. Amikor kinyitottam, majdnem elájultam, mert tele volt pénzzel« – mondta.

»Mit csináltak ezzel a pénzzel?«

»Ezt a nagy, pénzzel teli zsákot elvittem a szlovén határra, és átadtam a rendőrségnek. Azt mondtam nekik: ’Ezt találtam, de nem az enyém. Átadom nektek ezt a pénzt, hogy tegyétek azzal, amit jónak láttok.«« 

»És mi történt aztán?« – mindannyian kíváncsian néztünk rá.

»Azután úgy éltem tovább, ahogy eddig. Körülbelül egy hónap múlva azonban az osztrák polgármester meglátogatott a munkahelyemen, és dicséretet hozott nekem a becsületes munkámért; nem sokkal később a szlovén polgármester is ugyanezt tette.«

»Büszkék voltatok?« – kérdeztem.

»Igen. Annyira, hogy ezt az eseményt egész életemre megjegyeztem. Amikor sok évvel később elmeséltem ezt a történetet a gyerekeimnek, és megkérdeztem tőlük, ők mit tennének ilyen esetben, egyhangúlag azt válaszolták: ,«Bravo, anya! Te vagy számunkra a legjobb példa arra, hogyan kell becsületesen élni. Mi is ugyanígy cselekednénk.”

Darinka Kobal