Bár játéka egészen a fenti vasútállomásig visszhangzott, az emberek úgy mentek el mellette, mintha senki sem lenne ott. Ki figyel még manapság egy öreg utcazenészre a reggeli csúcsforgalomban? Egy vénséges, harmonikás úriember, aki nem volt fiatalabb a koránál, széles kabátot viselt, fején alul szegélyezett téli sapkával, amely soha nem takarta el a fülét, de olyan volt, mint egy škrnicl egy molylepke a levegőben, és kesztyű, amit levehetsz az ujjaidról, hogy ezt vagy azt csináld.
Az urat egyáltalán nem zavarta a járókelők harsánysága. Régi, ezerszer eljátszott dallamainak ritmusában elragadtatva, csukott szemmel, félig nyitott szájjal feszítette ki harmonikája fújtatóját, mintha csak álló közönség előtt lépne fel. Időnként valaki bedobott egy-egy érmét a lába előtt álló kosárba, de az úriember még csak meg sem rezzent. Gondolom, valaki az összes aprópénzét felszedhette volna, és ő észre sem vette volna. És nem is kellett attól tartani, hogy bármi ilyesmi történne. A járókelők inkább tűntek lovaknak, mint embereknek. Fülhallgatóval a fülükben, hunyorgó arccal és beesett vállakkal a gondjaikon töprengtek, és általában meg sem hallották a kerékpárosokat, akik idegesen dudálva próbálták elkergetni őket a kerékpársávról.
Mennyi frusztráció gyűlhetett fel minden reggel itt lent a vasútállomás alatt. Mennyi néma káromkodás, baljós gondolat és komor pillantás, ami a szigorú tekintet miatt még az úriemberek ajkára sem jutott el. Folytatta a játékot. A harmonikus hangok dallamos fonalakat szőttek a szíve köré, mint a csipke, elnyomva a város nyüzsgésének zaját.
Még a futócipőm fűzőjének megkötése közben is azon tűnődtem, vajon meglátom-e őt. Az órámra néztem, és azon tűnődtem, vajon a hét melyik napja van. A hétfő és a szerda nem ússza meg, de talán a csütörtök is eljön a héten ... Az időjárás soha nem jelentett akadályt. A melegebb hónapokban a szűk alagúton keresztül érkező szellő hűsítette, míg a téli hónapokban sapka, pulóver és kesztyű tartotta melegen. Néhány méterrel a vasúti sínek alá vezető rámpa előtt megfeszítettem a fülemet, hogy meghalljam, vajon az ő a harmonika máris felmelegíti a hangszálakat.. Reggelente, amikor csak úgy beleütköztem a járókelők kínos csendjének falába, gondolataim a következő órát azzal a reménnyel töltötték, hogy hazafelé menet találkozom vele.
Kilenc órakor már késő volt számára. A számat és piros arcomat eltakaró zsebkendővel maszkírozva lassítottam a tempómat a kanyar előtt, hogy minél többet elkapjak a... Láthatatlanból. Pillanatok, amelyek a hallójáratokon át a szívig utaztak, és már reggel óta dallamokkal töltötték meg azt, amelyek pattogó lüktetése estig kitartott! Csak néhány másodpercig tartott, de néha úgy éreztem, mintha az egész koncertet hallottam volna. Felforrt a vérem. Bár a nap sugarai sohasem sütöttek be abba a sötét aluljáróba, most mégis ragyogott. Nem voltak fideszes lovak. Nem voltak emberek telefonokkal az arcukban. Nem voltak ideges kerékpárosok. Csak egy úriember feszítette öreg harmonikája fújtatóját. A falak között csak a régi dalok dallama visszhangzott, amelyeket olyanok szívvel játszottak, akik igazán szeretik, amit csinálnak.
A reggeli futás mindig sietséggel ... és türelmetlenséggel végződött. Egy gyors zuhany, és már indultam is lefelé az utcán a pékség felé, menet közben számoltam a visszajárót, nehogy elkéssek a munkából.
"Egy húspogácsát, egy csokis karamellás süteményt és egy forró teát kérek elvitelre."
Néhány méterrel az aluljáró előtt a rohanás és a nyugtalanság hulláma csapott le a mámorító dallamra, amely az ajkaim sarkát görbítette. Megálltam, lehunytam a szemem, és mély levegőt vettem. Mintha meg akarnám tölteni a tüdőmet a betonfalak között lappangó szívdobogással. Lassan odaléptem hozzá, és szó nélkül letettem a táskámat és a teámat a lábai előtt álló üres harmonikásládára. Nem tudom, meglátott-e egyáltalán, és úgy tűnt, nem is számít. A szemei csukva voltak, a szája pedig kissé nyitva. A harmonikája énekelt. Néztem, ahogy beleolvad a dallamba. Mennyire élvezi ezt a végtelenségig! Ülni a színpadon, egy álló közönség előtt, és hibátlanul játszani, egyetlen hiba nélkül! Minden reflektor rá irányul... Nincs más. Csak ő van... És a harmonika.
A nyár véget ért, az őszből tél lett... Azt hittem, csak a nyári szünetben tart szünetet, amikor az unokái esetleg meglátogatják. Hogy még nem kezdte el az első tanítási napot, mert az nem hétfőre esett. Talán elfelejtette, hogy az első héten vége a szünidőnek ...
Egészen addig, amíg meg nem fordítottam a naptárat, és azt hittem, hogy már januárban vagyunk. Bár szinte minden reggel futok, még nem találkoztam az úrral. Még kilenc órakor sem. Lassan elfogadom a tényt, hogy ő már nem lesz itt. Néha keresem az okokat, és azon tűnődöm, mi történt a hangszerével, és vajon felvette-e valaha is azt a sálat, amit azon a decemberi napon karácsonyi ajándékként a harmonikásdobozára tettem ...
Lehet, hogy az Úr már nincs itt, de a nyomai megmaradtak - a dallamok, amelyekkel átitatta a falakat, a vasúti sínek alatt rekedtek. Mindig ott vannak. Még kedden, csütörtökön és pénteken is. Csapdába estek a szívemben, és talán a tiédben is, ha egy reggel csak egy pillanatra is kiléptél a nyüzsgés és aggodalom vad ritmusából.
Rajta, próbáld ki. Egy aluljáróban vagy a városközpontot átszelő sétányon. Vegye észre, hogy játszanak. Csukd be a szemed, és érezni fogod, ahogy a dallam ereje egészen a szívedig áramlik. Fészkelje be magát óvatosan, és tegye ragyogóvá a napját.
Testtartás. Hallgassa meg. Érezd. Elég egy pillanat.
Nuša Maver, 2025. 4. 22.
Magyar 
Slovenščina 
Italiano 
English (UK)