SZLOVÉNIA 5 ALAPVETŐ ÉRTÉKE

Mindannyian, akik szeretjük szőrös kutyás családtagjainkat, és akik gondoskodunk róluk, etetjük őket, odafigyelünk rájuk, biztosítjuk számukra az állatorvosi ellátást, a kutyaiskolát, a legjobb ételeket, finomságokat, az én esetemben kutyagardróbot és egyebeket, tudjuk, hogy ők feltétel nélküli hűséget, összetartozást és szeretetet adnak nekünk vissza.

De néha történik valami, ami jobban megrémíti a tulajdonosokat, mintha velünk személyesen történne valami. Például amikor a kiskutyánk elszökik, annak ellenére, hogy szorgalmasan, pórázon vezettük sétálni.

Az én háztartásomban három olasz kis agár uralkodik: a legidősebb, 13 éves anyukám, Roma, az ő ötéves fia, Vivi, és egy kétéves kis bohóc, Aria. Háromszor tippeljetek, ki a legvicsorgóbb. A mi fiunk az. Mindig mögöttem van, mindig ő kapja a legtöbb szipogást és az összes figyelmet. Mindig a lábam körül lóg.

Így történt ez azon a forró nyári napon tavaly. 

Hadd mondjam el, hogy Trbovlje egyik híres zöld tornyának harmadik emeletén lakunk. Időnként az ajtó előtt készítem elő a szemetet, majd kiviszem a kukákba. Néha Vivi bekukucskál az ajtón, néha átmegy a szomszédba, hogy megnézze a szomszéd kutyáját, de mindig visszajön a lakásba. Akkor nem figyeltem oda, és úgy tűnik, hogy egy kicsit lejjebb ment a folyosón. Ez sem lett volna olyan nagy baj, ha akkoriban a toronyház homlokzatát nem újították volna fel, és a toronyházban folyó munkálatok miatt az alagsori bejárati ajtó állandóan nyitva lett volna. A mi fiunk azonban orrba-szájba ment. Szabadon, az idegesítő nyakörv és póráz nélkül. Csak ment tovább, lefelé és át a kapun, valószínűleg boldogan szennyezve az összes fát és az útkerítést. Egyszóval olyan kirándulása volt, amilyen már régen nem volt. A póráz idegesítő rángatása nélkül. Miután becsuktam a lakás ajtaját, a kanapéra pillantottam, ahol három kutyaszorítóm általában a legjobb pozíciókat foglalja el. Kettő van, hol van a harmadik? "Echo", - ez az én kétlábú, emberi társam és a kutyás háztartás tagja - "nem láttad Vivit?".

"Nincs itt?" - jön a gyanútlan válasz a konyhából.

Megnézem az előszobában lévő kutyaboxot is, minden szobában, a hálószobában a takarók alatt, ahová néha valaki bebújik, mert a száraz és nem teljesen kakilós agarak imádják a takarókat és a paplanokat. Sehol sem találom! 

"Echo, én megnézem, hogy a folyosón van-e, te pedig tartsd szemmel a lányokat." Mindketten nyugtalanul szaladgáltak a lakásban, Aria ugatni kezdett, érezte a félelmet, a nyugtalanságot, a pánikot a hangomban.

Kinyitom az ajtót, szólítom és fütyülök: "Vivi, Vivi, Vivi!". Semmi. Pánik. Kiabálok a társamnak, hogy Vivi nincs ott, hogy menjen le, ha valahol lejjebb van.

Míg én telefonálok, fütyülök, felszaladok a lépcsőn. Őt sehol sem találom. Berohanok a nyitott bejárati ajtón. Horror. Hol van? Az emeleti szomszédom, Sanda, akinek magának is van egy kiskutyája, Bolt, a csivava, épp most jött haza a boltból. "Láttam Vivit felszaladni az emeletre, a játszótér felé."

"Köszönöm, Sanda!"

Olyan gyorsan repülök, ahogy csak a lábaim bírják, át a parkolón a felső játszótérre. Vivi sehol sincs. Meglátok néhány srácot a toronyházunkból, akik szeretik megsimogatni a kiskutyákat, amikor kint vagyunk, és még egy kis sétára is elviszik őket a toronyház körül. 

"Nem láttad Vivit?" - kérdezem pánikszerűen. 

"Igen, továbbrepült." Éppen ebben a pillanatban egy fiatal pár a toronyházunkból jön a játszótéren egy kis pomerániai kutyával. Nem tudom a nevüket. 

"A bolt felé repült, az út túloldalán." Horror! Az út túloldalán, autók... Repülök, sikítok, fütyülök, semmi. Egyszer csak az út túloldaláról, a szomszédos toronyházból egy ismerősöm, Janja, akivel sétálni szoktam vinni a kiskutyákat, kiabál. Kint volt a chihuahua Misával, akit Vivi teljesen imád. Na jó, kivéve ezt az egy napot, amikor nem.

"Láttam őt, azt hittem, megszökött, és utána mentem, megpróbáltam felhívni. Csemegével kínáltam, de nem akart megállni, átrepült a főúton a másik oldalra". 

Még borzasztóbb, hogy nagy a forgalom, van közlekedési lámpa, de az én Vivim valószínűleg nem vette figyelembe.

"Janja, köszönöm az információt, valószínűleg az apósom toronyházába ment."

"Veled megyek, a toronyház másik oldalára megyek" - ajánlja fel a segítségét. Örökké hálás voltam neki ezért.

Janja és Misha átrepült velem az út túloldalára. Nem emlékszem, hogy megvártam-e a zöld lámpát, de furcsa dolgok járnak az ember fejében ilyenkor, különösen az agár tulajdonosoknál, akikre jellemző, hogy gyorsak, követhetetlenek, és pánikban és félelemben olyan messzire tudnak eljutni, hogy teljesen elveszhetnek. Tudok olyan esetekről, amikor holtan találták meg őket, miután télen eltévedtek. Mindketten kiabálunk, hívunk, Vivi, Vivi, fütyülök, mert mindhárman oda tudnak jönni hozzám, ha fütyülök.

Apósom tornya mögé repülök, fel a dombra, a régi Mechanikához, ahol néha sétálunk. Semmi. Fel a dombon a lövészklub felé, meleg van, alig kapok levegőt. Az egyik házból egy kiskutya ugatva jön ki, utána a gazdája. 

"Láttál itt elrepülni egy kiskutyát, egy kis agarat?" - kérdezem remegő hangon.

"Nem, sajnálom."

"Köszönöm."

Pánik, hova máshova mehetnék. Kétségbeesetten állok apósom toronyháza fölött.

Ebben a pillanatban Janja az apósa tornyának aljáról felkiált: "Kaaaatjaaaaaaaa! Ott van!"

Futok, amilyen gyorsan csak a lábam bírja, lefelé.

Erőm és hangom utolsó atomjaival kiáltom neki: "Vivi, Vivi, Vivi, Vivi!". Valahonnan a toronyház mögül felröppen és minden erejével a karjaimba pattan. Úgy látszik, elege lett az egyedüllétből, és az én hangomat találta meg a menekülés megoldásának.

"Vivi, te gazember, mindjárt agyvérzést kapok!!!" Janja és én visszamegyünk a főúton keresztül Trbovlje felé, Misával az élen és Vivivel a karjaimban. Ő belém kapaszkodik, én átölelem, simogatom, csak hogy velem legyen, csak hogy élve, jól és épségben maradjon.

 "Köszönöm, Janja, igazán köszönöm."

Milyen hálás vagyok az ilyen szomszédokért, a mi két zöld magasházunk ilyen szomszédságáért. Kutyabarátként valóban egy kicsit jobban össze vagyunk kötve, de mennyire értékelem, hogy senki nem törődött, hogy mindenki próbált segíteni. Szandának, a fiúknak, a fiatal párnak, és főleg Janjának. Hogy Vivi biztonságban legyen otthon, és szőrös családtagom továbbra is boldogan foglalja el közös lakásunk legjobb helyeit.

Katja Mikula, 2025. 2. 4.