SZLOVÉNIA 5 ALAPVETŐ ÉRTÉKE

Úgy fekszik a papírok és dokumentumok között, mintha teljesen hétköznapi lenne. De nem az. Minden alkalommal, amikor kivesszük a fiókból, először egy kicsit megigazítom, mert a széle már görbült. Egy félénk mosolyú kislányt ábrázol, túlméretezett kabátban. Mellette áll a Mikulás. A szakálla kicsit feláll, és a kabátja már kopottas. A szemében fáradtság, de melegség is van. A kislány az édesanyám, Lidija.

Olyan korban nőtt fel, amikor nem volt más választás. Amikor az emberek nem azért mentek a boltba, mert akartak valamit, hanem mert szükségük volt valamire. A házban gondoskodtak kenyérről, tejről és tűzifáról a télre. Semmit sem vettek természetesnek. Semmit sem dobtak ki. Minden dolognak megvolt az értéke, mert nem volt mindig elérhető. A gyerekek korán megtanulták, hogy az élet nem mindig könnyű, és hogy tisztelni kell azt, amink van.

A december nem a vásárlás, hanem a felkészülés jegyében telt. Az iskolában énekeket gyakoroltak, a tanárok díszeket vágtak ki, és a szülők segítettek, amiben csak tudtak. Senkinek sem volt sok pénze, de mindenki hozzájárult valamivel. Mindenki adott magából egy darabot. A rendezvény napján a gyerekek kabátban ültek a Művelődési Házban. Néha hideg volt. A kezüket a saját leheletükkel melegítették. A cipőjüket sokszor idősebb testvérektől kapták, de senki sem panaszkodott emiatt. Senki sem kért többet. Mindannyian ugyanazt a pillanatot várták.

Amikor kopogtak az ajtón, és az kinyílt, belépett a Mikulás. Kicsit fáradtan, kicsit ügyetlenül, de a gyerekek számára olyan volt, mint egy csoda. Bizonyíték volt arra, hogy valaki gondolt rájuk. Amikor az édesanyja nevét szólította, lassan felállt. A szíve hevesen kalapált. Félt, hogy megbotlik, vagy valamit rosszul csinál, de elment.

Egy kis csomagot tartott a kezében; könnyű és feltűnésmentes, de mindent jelentett neki. Abban a pillanatban nem úgy érezte magát, mint egy gyerek, akinek kevés van, hanem mint egy gyerek, akinek elég.

Amikor hazaért, nem nyitotta ki azonnal. Először az asztalra tette, mint valami értékes dolgot, ami időt és tiszteletet érdemel. Később rájött, hogy édesség van benne. Néhány édesség - pont jó. Eszébe jutott a nagymamája, aki mindig édességet vett neki. a kocsin. Mindig öt dekagramm. Nem több, mert nem volt több. Mert óvatosnak kellett lenni, mert a megfelelő mértékkel kellett rendelkezni.

Anyám azt mondta nekem, hogy soha nem érezte magát szegénynek. Megtanulta, hogy az öröm nem abban rejlik, hogy mennyi mindenünk van, hogy a boldogság nem növekszik, ha az igényeink nőnek, és hogy az elég tényleg elég lehet. Megtanulta, hogy a mértékletesség nem áldozathozatal, hanem a kevés megbecsülésének bölcsessége és a benne rejlő gazdagság megtalálása..

Amikor ma a gyermekkoráról beszél, nem arról beszél, hogy mi az, amije nem volt. Az emberekről beszél; arról, hogyan segítették egymást, hogyan osztoztak, hogyan tartottak össze, és hogyan tettek eleget a kevésből is. A Mikulás nem a fénykép főszereplője volt. A főhősök mindenki volt mögötte: a tanárok, akik ott maradtak az iskola után, a szülők, akik annyit adtak hozzá, amennyit csak tudtak, és a nagymamák, akik öt dekagrammot nyomtak és szeretetet csomagoltak bele.

Anya olyan emberré vált, aki soha nem kér túl sokat, aki tudja, hogyan kell hálásnak lenni, aki tiszteli mások erőfeszítéseit, és aki soha nem felejti el, hogy az életben semmit sem lehet természetesnek venni. Ezt adta át nekem. Amikor ma ránézek arra a fényképre, nem csak egy kislányt látok Fagyapóval, hanem gyökereket. Rájövök, honnan származom. Megértem, hogy miért tudom értékelni az apró dolgokat, és honnan tudom, hogy nem kell sok mindenhez sok pénznek lennie ahhoz, hogy gazdag legyél.

Amikor ma anyámat nézem a képen, tudom, hogy az ő ereje nem abban rejlik, amije volt, hanem abban, hogy soha nem követelt semmit. Soha nem akart többet magának, mint ami lehetséges volt. Soha nem nézett a válla fölött arra, hogy másoknak mije van. Megtanult kevésből élni, és ebből biztonságot teremteni nekem. Amikor néha azon kapom magam, hogy túl sokat akarok, nyugtalan és elégedetlen vagyok, akkor rá gondolok, mint egy kislányra, akinek egy kis csomagolópapír van a kezében. És akkor megnyugszom. Mert tudom, hogy ő adott nekem valamit, amit az idő nem vehet el tőlem: a képességet, hogy túlzás nélkül is boldog legyek.

Zala Krupljan, 2025. 12. 23.