Már kislánykorunkban is ugyanahhoz a környezethez tartoztunk, és gyerekkorunkban hasonló dolgokat éltünk át. Az apró kalandok olyan emlékekké váltak, amelyek még ma is kísérnek minket, miután már nyugdíjba vonultunk.
A placárok találkozóin Mindig is szívesen olvastam az első írásaimat – egyszerű történeteket, amelyek a játék és az emlékek melegségét árasztották. Ő nyitott szívvel hallgatott, mintha a szavaimban felismerte volna közös utunk visszhangját.
Többször is elmondta nekem, hogy aki ír, annak nem szabad magának tartania az írásait, hanem helyes, ha megosztja azokat az emberekkel. Arra ösztönzött, hogy küldjem el a verseimet, rövid prózámat vagy esszéimet egy irodalmi társaságnak, amely kétévente antológiát ad ki. Lépések. Merésznek, szinte hihetetlennek tűnt számomra, hogy műveim helyet kaphatnának az utóbbi kötet lapjai között, de mégis összeszedtem a bátorságomat, és elküldtem nekik két verset, egy esszét és egy írást.
Amikor a műveimet közzétették, felolvashatta őket a közönség előtt. Ez egy olyan élmény volt, amelyet soha nem fogok elfelejteni. A szívem úgy dobogott, mint egy repülni tanuló madáré, de amikor kimondtam az első verssorokat, éreztem, hogy ott állok, ahol lennem kell. Elárasztott egy keverék izgalomból, büszkeségből, új önbizalomból és mély hálából. Hálából iránta, a gyerekkori barátnőm iránt, aki felismerte bennem azt, amit én magam is csak akkor kezdtem felfedezni.
Közvetlenül ezután csatlakoztam az irodalmi társasághoz. Nem a bátorság miatt, hanem a tartozás érzése miatt, mert otthont találtam azok között, akik a szóért élnek. Úgy éreztem, mintha egy olyan helyre lépnék be, amely pontosan nekem való. Most örömmel veszek részt havi „Večernice” estjeinken. Kedves írótársaim között felolvasom a verseimet, és megosztom őket olyan emberekkel, akik megértik, milyen értékesek lehetnek a szavak. Újra és újra megtanulom, milyen erős lehet a szó, ha megosztod másokkal.
És amikor ma olyan emberek közé lépek, akik a irodalmat olyan őszintén szeretik, mint a levegőt, tudom, hogy megtaláltam a helyemet. Minden találkozáskor, minden olvasáskor, minden pillanatban, amikor a szavaim megérintenek valaki mást, érzem, hogy ide tartozom. Ez nem csupán egy egyesület, hanem egy olyan hely is, ahol a gondolataim kibontakoznak, és ahol úgy fogadnak el, amilyen vagyok. A tartozás olyan, mint egy barát, aki kinyitja neked az ajtót, még mielőtt merészelnél kopogni.
Hálás vagyok Netinek, aki meghívott ide, és magamnak is, hogy átléptem a küszöböt. Itt érzem magam otthon. Itt alkotok, itt fejlődöm, és ide tartozom.
A tartozás nem csupán azt jelenti, hogy egy csoport tagja vagy, hanem azt az érzést is, hogy az emberek úgy fogadnak el, amilyen vagy, és hogy szavaid otthont találjanak mások szívében. Az az érzés, hogy szavaid nem vesznek kárba, hanem befogadják és meghallgatják őket.
Szavaim otthonra lelnek bennem, a közösségben és az olvasókban. És most már a papíron is.
Bernarda Jenko
Magyar 
Slovenščina 
Italiano 
English (UK)