Ez az, amikor valaki melléd áll, hogy felajánlja a kezét, a vállát, egy kedves szót vagy egy cselekedetet, hogy megmutassa, hogy az emberek kapcsolatban vannak. Az ilyen segítséggel nemcsak kapcsolatok épülnek, hanem olyan emlékek is, amelyek egy életre velünk maradnak. Én is emlékszem egy ilyen eseményre.
A Strma cesta utcában, a kertünk mögött, egy új ház épült, téglából, betonból és elvárásokból. Unokatestvérem, Branka minden nap eljött az építkezésre, mint az új otthon őre. Mintha a felelősség hívása hívogatta volna oda. Ételt és italt vitt a munkásoknak, és beszélgetett velük, még akkor is, ha egy kisgyermek volt mellette. A jelenléte olyan volt, mint egy meleg szellő, amely a gépek zaja és a beton szaga között valami ismerőset hozott. A keze sok mindenre képes volt, és a szíve is tudott segíteni.
Nyugodt és napos idő volt azon a délutánon, ami örökre bevésődött az emlékezetembe. Egy felnőtt biciklin ültem, ami egy kicsit túl nagy volt az én törékeny, finom testemhez. Egy pillanatnyi figyelmetlenség elég volt ahhoz, hogy lecsússzam. A pedál mélyen a combomba vágott, mint egy éles penge. Ömlött a vér, a fájdalom meglepett, és nem tudtam lerázni a félelmet.
Anyám kirohant a házból. Csak a rémült hangját hallottam. Az unokatestvérét hívta. Még jó, hogy építkezésen volt, és olyan gyorsan futott, mintha szárnyai lettek volna. Tele volt porral a munkától, de az elszántság a szemében felülírta a kétségeket. Az autó nem volt otthon, apám dolgozott, így Branka volt az egyetlen, aki segíthetett, bár neki magának sem volt autóvizsgája.
Branka szó nélkül a karjába emelt, mintha tollból lenne, nem pedig húsból és félelemből. Tétovázás nélkül vitt a karjaiban a klinika felé, amely fél kilométerre volt. Karjai erősek voltak, léptei gyorsak és határozottak. Útközben halk szavakkal nyugtatott, amelyek halkabbak voltak, mint a lábamban lüktető fájdalom. Félig megszédültem, de a hangja egyenesen tartott.
Az orvos összevarrta a sebet, én pedig olyan erősen szorítottam Branka kezét, mintha az lett volna az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhatok. Ma, amikor ránézek a hegre, már nem veszem észre a varratokat, de emlékszem unokatestvérem önzetlen tettére. A fejemben ő az - az unokatestvérem, aki úgy cipelt engem azon a napon, mintha az egész világot cipelte volna. Ezzel a tettével megmutatta, hogy milyen erős az a segítség, amit nem a kezek erejében, hanem a szív szélességében mérnek..
A kölcsönös segítségnyújtás nem csak egy olyan érték, amelyről az iskolában tanulunk, és amelyről könyvekben olvashatunk. Ez egy olyan érték, amelyet a kapcsolatainkban tett cselekedeteinkkel élünk meg, azokban a pillanatokban, amikor úgy döntünk, hogy fényt jelentünk egymásnak.
Bernarda Jenko, 2026. 3. 11.
Magyar 
Slovenščina 
Italiano 
English (UK)