Sétáltunk a Celja környéki dombos tájon, és gyönyörködtünk a virágzó természetben. Amikor megérkeztünk a sógorom ismerőseihez, azok vendégszeretetükkel és kedvességükkel lepték meg.
»Itt mindannyian családtagok vagyunk egymás számára. Ritkán fordul elő, hogy a szomszédos házakban és a környéken ne kínálnának fel neked valamit« – mondta Matej sógorom. Azt is tudom, hogy a szomszédok szívesen segítenek egymásnak, ami nekem különösen tetszik.
Késő délutánra zivatart jósoltak, ezért úgy döntöttünk, jobb, ha gyorsan továbbindulunk, és a lehető legjobban kihasználjuk a napot. Néhány perc múlva egy érdekes pihenőhelyhez érkeztünk, ahol egy halastó is van, és az emberek horgászhatnak. Ott él Slavko Štarkl a feleségével. Slavko – annak ellenére, hogy már az aranyéveiben jár – tele van olyan életenergiával, amelyet sok fiatal is megirigyelne tőle. Erősségéhez valószínűleg hozzájárul az is, hogy szorgalmas és lelkes, emellett szívesen jár a szlovén hegyekbe is, amelyekhez különleges kötődést érez.
Már messziről láttuk Slavkát, ahogy a ház körül dolgozik. Amikor közelebb értünk hozzá, megállított minket, és így szólt: »Hova siettek ennyire? Ugye megálltok egy kicsit, és isztok valami frissítőt? Ma tényleg forró nap van.« Még mielőtt bármelyikünk is tiltakozhatott volna, már leültetett minket egy padra, és megkérte a feleségét, hogy hozzon italokat.
A kellemes beszélgetés közben néhány történetet is megosztottunk egymással. Slavko hirtelen a húgomra nézett, és eszébe jutott, hogyan mentette ki őt télen egy szorult helyzetből, amikor a húgom autóval elakadt a havas úton. »Akkor tényleg nagyon havazott, de szerencsére segíthettem neked, hogy sikeresen hazaérj« – emlékezett vissza.
A nővér hálás volt a segítségéért. Az eseményre visszaemlékezve hozzátette: »Aznap nagyon szerettem volna, ha az autómnak négykerék-meghajtása lenne.« Slavko a rá jellemző humorérzékével így jegyezte meg: »Semmi gond. Amíg csak tudok, szívesen segítek olyan lányoknak, mint te.«
Egy kellemes, nevetéssel és érdekes anekdotákkal teli beszélgetés után lassan elbúcsúztunk Slavktól, és továbbindultunk; részben a megszokott úton, részben pedig egy rövidebb úton, mert a távolból hallatszó hangok már a közeledő viharra figyelmeztettek minket. De ez sem tudta elrontani a kellemes napunkat. Hiszen az a jó érzés kísért minket, hogy milyen csodás dolog ismerni egy olyan embert, aki szívesen segít, és akire mindig számíthatunk.
Mateja Sekavčnik, 2026. április 22.
Magyar 
Slovenščina 
Italiano 
English (UK)