SZLOVÉNIA 5 ALAPVETŐ ÉRTÉKE

Mesélt nekem az évekkel ezelőtt történtekről, mint már annyiszor, és mint mindig, most is érdeklődve hallgattam.

»Tudod, Maja, a tél régen rosszabb volt, mint ma - kezdte. «Sokat havazott. És nem okozott nekünk akkora gondot, mint ma a hó, mert hozzászoktunk az ilyen helyzetekhez.»

Elmosolyodtam és bátorítottam: »Nagymama, mesélj nekem egy történetet azokból az időkből«.«

»Természetesen, kedvesem - mondta, és kényelmesebbé tette magát a régi hintaszékben. «Néha nem volt mindannyiunknak autója. Amikor anyád kicsi volt, és havazott, felültettem őt és a húgát a szánra, és elmentünk a boltba. Micsoda öröm volt az! Egész úton nevettek és énekeltek. A szán ropogott a hóban. Persze nagyon vigyáztam, hogy ne boruljanak fel.»

Nagyanyám mosolygott ennek az eseménynek az emlékére. »Persze közben sok mindenről beszélgettünk. Megnéztük a szomszédokat, megálltunk egy-egy ismerősünknél, és váltottunk velük néhány szót. Senki sem sietett. Így gyakran szakítottunk időt magunkra.«

»Ó, milyen szép« - mondtam. »Ma csak beülünk a kocsiba, elmegyünk az élelmiszerboltba, bevásárolunk, és hazamegyünk. És te cipelhetnéd az összes cuccot a boltból, és vonszolhatnád magad után a szánkót?«

»Persze, hogy az vagyok - válaszolta. «Tudod, régen otthon termesztettük az élelmiszereink nagy részét. Volt egy kamrám tele savanyúságokkal, szinte minden nap sütöttünk kenyeret, és mindig voltak különböző kekszek a tárolókban. Voltak otthon csirkéink, így tojás mindig volt raktáron, és húsból is volt bőven a szekrényben. Csak azért mentünk a boltba, ami nem igazán volt.»

Aztán egy pillanatra elhallgatott, mintha valami fontos dologra emlékezne. »De tudod, Maja, mi sosem csak magunknak vettünk. Akkoriban a szomszédunk, Angela az utcánkban lakott. Nagyon öreg volt és gyakran betegeskedett. Télen nem tudott sokáig járni, és a hó még nehezebbé tette számára a közlekedést.«

»És mit csináltál?«.

»Mindig hoztunk neki dolgokat a boltból - mondta finoman. «Egy kis lisztet, cukrot, élesztőt, néha egy darab vajat vagy gyümölcsöt. Sosem mondott sokat, de a mosolya mindent elárult. Hálás volt a segítségünkért, és gyakran főzött nekünk fehér kávét vagy kakaót.»

»Gyakran segítettél neki?«

»Persze - bólintott a nagyi. «És nem csak mi. Ha valaki havat lapátolt, először a házához vezető utat takarította el. A kölcsönös segítségnyújtás magától értetődő volt. Senki sem érezte magát egyedül."

Egyenesen a szemembe nézett: »Ez volt a legszebb. Nem volt sok mindenünk, de ott voltunk egymásnak."

Ezek a történetek nem csupán emlékek, hanem néma leckék arról, hogy milyen fontos, hogy az emberek kiálljanak egymás mellett. Mindig emlékezni fogok rájuk. És még mindig megosztom néhányat közülük másokkal is, most és akkor. 

Maja Grošelj, 2026. 1. 2.