SZLOVÉNIA 5 ALAPVETŐ ÉRTÉKE

Egyikük sem volt túl jó a lélegezz.

A völgy szélén egy régi fahíd áll. Azt mondják, hogy a híd nemcsak a folyót íveli át, hanem metaforikusan a felesleg és az egyensúly közötti választóvonalat is jelképezi. De mint minden más régi jó legendáról, az emberek az évek során szinte elfelejtkeztek róla.

Egy délután Marta Jelenko és Tatjana Sodin Trunkl ezen a hídon találkoztak. Martánál egy kosár gyógytea volt, Tatjánánál pedig egy füzet félig ötletekkel, félig gondokkal teli. Mindketten kezdtek egy kicsit belefáradni abba, hogy mindig valami olyannak kell lenniük: hatékonyak, optimisták, céltudatosak, inspirálóak... Mindazok a dolgok, amelyeket a társadalom elvár tőlünk.

Mint már sokszor, most is megálltak a híd közepén. Marta szólalt meg elsőként: - Néha úgy érzem, túlságosan igyekszem, és ezért nem folyik semmi - mondta az öreg korlátnak támaszkodva.

Tatiana bólintott. Kitörölt egy gondolatot a jegyzetfüzetéből, amiről rájött, hogy csak azért írta, hogy azt mondhassa, alkotott valamit.

»Talán túl sokat iszunk a kötelesség poharából, és nem eleget a tiszta kíváncsiság poharából - mosolygott.

A híd a lábuk alatt enyhén nyikorgott, mintha felébredt volna.

»Tudod - folytatta Márta -, tegnap olvastam, hogy még a túl sok szép is olyanná nőhet, ami kezd megfojtani minket. Még akkor is, ha ez egy jó gondolat, egy jó étel vagy egy jó naptár, amit túlságosan teleírunk kötelezettségekkel«.»

Tatiana lassan becsukta a füzetét, ami már egy mini forradalom volt számára.

»Mi lenne, ha ma olyasmit tennénk, amit általában nem szoktunk?«

»És mi lenne az?«

»Semmi. Pontosan. Semmi. Leülünk és teázunk. Hagyjuk, hogy a világ egy darabig magára vessen.«

És ezt tették. Márta két csészét vett elő a kosárból, és egy házi készítésű keveréket citromfűből, mentából és vadalmavirágból. A híd végén lévő padon hallgatták, talán hosszú idő óta először, hogy mi zajlik a fejükön kívül: egy folyó, amely nem zúgott; egy szél, amely nem szabott határidőket; és levelek, amelyeknek nem volt más céljuk, mint hogy kissé zizegjenek.

És ott Tatjana halkan azt mondta: »Azt hiszem, megtaláltuk a mértéket. Nem a szabályokban, nem a menetrendekben van... Hanem abban, hogy megengedjük magunknak, hogy emberek legyünk.«  

Márta felemelte a poharát: - Igyál erre. És arra, hogy néha jó elengedni valamit, hogy helyette valami más jöjjön ki magától.»

És ez a híd, amely annyi régi történetet hordozott, kapott egy újat: két nő történetét, akik rájöttek, hogy az élet nem maraton, hanem inkább lassú séta, és elég, ha sétálunk, figyelünk, lélegezünk és nyugodtnak maradunk., amikor túlságosan elcsábulsz.

Justina Strašek, 2025. 11. 17.