SZLOVÉNIA 5 ALAPVETŐ ÉRTÉKE

Ez a különleges hölgy, aki bármelyik nap betöltheti 90. életévét, otthon van a prekmurjei Ropoča faluban. Egész életében egy kis dombon élt az erdő mellett.

Dragica édesanyámmal a konyhaasztalnál ülünk és beszélgetünk, amíg várjuk, hogy megérkezzen. »Mióta idejöttem erre a farmra, együtt lógunk, segítünk egymásnak, és jól kijövünk egymással. Kristina már gyerekkorában is ide járt, ha valami finomságért, ruhadarabért vagy valamiért. Ha segítségre volt szükségünk a farmon, mindig számíthattunk rá, mert mindig kész volt segíteni« - magyarázza anyám hálásan. 

Ebben a pillanatban valaki kopogtat az ajtón, és egy hangos »jó napot« hallatán anyám és én azonnal rájövünk, hogy a szomszédunk az. 90 éves korához képest irigylésre méltóan gyors léptekkel jött hozzánk, és leült az asztalhoz, ahol már várták a Sabina nővér által készített házi sütemények. Azonnal megszólított, mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mi a helyzet ma. Elmondta, hogy gyalog jött, és hogy jól érzi magát, mert jól megedzette a testét. 

»Lassan sétáltam az erdőben, közben megpihentem egy kicsit egy fatönkön« - magyarázza Kristina. »Kicsit körülnéztem, hogy van-e még porcsin és gesztenye, de ma nem volt szerencsém vele. Talán majd máskor.« 

Mondtam neki, hogy ma írok róla egy történetet, és megkértem, hogy mesélje el, hogyan oldotta meg a helyzetet a Dragica konyhájában. 

»Igen, egy nap volt. Nem emlékszem, hány évvel ezelőtt, de azt tudom, hogy kint harmatos volt, ezért akartam bemenni. A kertben voltam, amikor Dragica férje, Tonek teljesen zavartan odajött hozzám. Azt mondta, hogy a felesége megbetegedett, és nem tudta befejezni az ebéd főzését az agriturizmus vendégeinek. Megkérdezte, hogy tudnék-e segíteni. Természetesen egy kicsit sem haboztam. Fogtam a kardigánomat, és elmentem Tonekkel. Ott felvettem a kötényemet, bevetettem minden tudásomat és készségemet, és megfőztem életem legjobb répafőzelékét, amivel a vendégek is elégedettek voltak, ami a legboldogabbá tett. Dragica néhány órán belül felépült, így végül minden jól sikerült« - mondja Kristina. 

Ehhez a történethez nincs mit hozzátenni. Mindent elmond arról a melegszívűségről és a kölcsönös segítségnyújtás értékéről, ami ebben a szomszédban bőségesen megvan, és meg is éli. Megkérdezem azonban tőle, hogyan lehetséges, hogy mindig kész segíteni.

Mély levegőt vesz, és rövid elmélkedés után elkezdi elmondani nekünk: »Sok megpróbáltatáson mentem keresztül az életemben, mind az egészségemmel, mind pedig azzal, hogy túl korán búcsút kellett vennem néhány szeretett családtagomtól. A lányom, aki csak néhány éves volt, vízbefulladásban halt meg, és a férjem is túl korán búcsúzott el betegség miatt. 

Gyermekkorom óta sokat kellett dolgoznom. Már fiatal lányként is kemény fizikai munkát kellett végeznem, vagy. férfi működik. De ez így volt. A szüleink gyerekkorunktól kezdve munkaszokásokat neveltek belénk, és szó sem lehetett arról, hogy ne engedelmeskedjünk nekik, mert ha enni akartál, akkor dolgozni kellett. A szüleim arra is megtanítottak minket, hogy segítsünk másokon, és ehhez mindig is ragaszkodtam. Boldog voltam, ha emberek társaságában lehettem, ha kapcsolatban lehettem velük, ha beszélgethettem velük, és ha boldog lehettem. Ezután minden sokkal gördülékenyebben ment. Azt hiszem, ez adott erőt és reményt a jövőre nézve. Még ma is megkérdezem Dragicát, hogy mikor fogunk csinálni valamit. És így nemrégen éppen tökmagot szüreteltünk, burgonyát és szilvát válogattunk«.« 

Ő és az anyja flörtölnek, nevetgélnek, és megállapítják, hogy nem tudnak annyit dolgozni, mint régen, de minden munka számít. Anya hozzáteszi, hogy feltétlenül meg kell írni, hogy Krisztina a legjobb szomszéd, hogy maradjon is az, és hogy mindenki viszont szeresse őt. Azt is mondja neki, hogy továbbra is rendszeresen látogassa meg társaságért és beszélgetésért. Krisztina ismét vidáman mosolyog, és azt mondja: »Ha Isten jó egészséget ad, természetesen továbbra is jövök«.«

Jožica Kous, 2025. 11. 27. 27.