SZLOVÉNIA 5 ALAPVETŐ ÉRTÉKE

Majda asszony először csendes és komoly volt, de később azt mondta: »Tudja, el kell mondanom, hogy csodálatos anyósom volt. Olyan jó, hogy jobbat nem is kívánhattam volna«.« 

A szeretet és a tisztelet ragyogása világította be az arcát, amikor visszaemlékezett erre a nőre, és feleségként és anyaként beszélt róla. Egy nő, aki sokaknak példakép lehet, különösen azoknak, akik csak szeretetről és tiszteletről beszélnek.

»Soha nem fogom elfelejteni, milyen szeretettel fogadott, amikor megérkeztem a házba. Soha nem felejtem el a kedvességét, amikor egy nap bejelentés nélkül meglátogattam. Tél volt és hideg. A házban csak egy szobát fűtöttek, és ott tartózkodtak napközben, ezért nevezték azt a Ház.

»Mhm, értem. Mindenütt máshol hideg volt, mert akkoriban még nem volt központi fűtés.«

»Igen, de aznap éjjel náluk aludtam.«

Egerekként csendben hallgattuk, mit tett ez a jószívű és szerető anyós.

»Nem is gondolnád, de a kályhán felmelegített egy takarót, és a hideg ágyamhoz vitte, még melegen. Beletekert, hogy melegen tartson, és én békésen elaludtam.«

Figyeltem a körülöttem lévő arcokat, és lenyűgözött az arcizmok színe; a komolyságtól a mosolyig. Majda asszony is hallgatott egy pillanatra, majd folytatta: - Tudod, mi tetszett benne a legjobban? Soha nem szólt bele senkibe, és soha nem erőltetett senkire semmit. Olyan mély volt a tisztelete és a bizalma irántunk, hogy ezt mi is éreztük. Egy egyszerű parasztasszony életét élte. Szerettem az optimizmusát.»

»Hiszem. Ez utóbbi ma sokakból, túl sokakból hiányzik« - jegyeztem meg.

Ennek hallatán mindenki nevetni kezdett, de nem sokáig, mert mesélőnk ismét megszólalt: »Leginkább a vidámságra és a különböző ünnepségekre, a találkozásainkra és a beszélgetéseinkre emlékszem. Soha nem voltak tolakodóak vagy lekezelőek, hanem mindig tisztelettudóak«.«

»Anyád járt bulikba?« - szakítottam félbe a komoly beszélgetést.

»Nem, nem volt, de azért velünk volt.«

»A szívetekben és a gondolataitokban komolyan gondoltátok, ugye?«

»Igen, elmentünk, de anyám otthon maradt. Megígértük neki, hogy egy bizonyos időpontra visszajövünk, és többé-kevésbé tartottuk is magunkat a megállapodásunkhoz.«

»Amikor visszajöttél, hallottad őket« - mondaná az, aki mindig a legrosszabbra gondol először, de a valóság más volt. Gondolom, igen - mondtam, és odanyújtottam neki a kezem.

»Amikor visszatértünk, a kályha mögött várt minket. Ült a az igazgatónak és várta, hogy mindegyikünk elmondja, hogyan érezte jól magát, milyen új dolgokat tanult a barátaival való beszélgetés közben, hogyan táncoltunk... Tudod, nem voltunk mindig együtt, így mindegyikünk mást mondott. Mindenki a maga módján. Mindenkivel történt valami érdekes, ezért hangosan nevettünk, és anyánkat olyan boldoggá tettük, hogy sugárzott a boldogságtól és a büszkeségtől.«

»Hogy ilyen gyerekei legyenek? Erre gondoltál?«

»Igen, ezt gondoltam, és még mindig ezt gondolom. Úgy őriztem meg az emlékezetemben, ahogyan bemutattam neked: vidám, boldog és büszke anya és anyós« - zárta visszaemlékezését a nyolcvanas évek élénk hölgye.

Darinka Kobal, 12. 2. 2026. 12.