SZLOVÉNIA 5 ALAPVETŐ ÉRTÉKE

Néha az élet szétszór minket, mint pitypangot a szél. Mindannyian megtaláljuk a saját irányunkat, és elakadunk a saját végünkön. De vannak kötelékek, amelyeket az idő nem oszlat el. A mi csoportunk egy ilyen, több mint húsz lélekkel, akik szétszóródtak a szlovén városokban, Ilirska Bistricától Koperig, Ljubljanáig és Mariborig.

Annak a helynek a gyermekei vagyunk, amely formált minket. Van, aki először itt bömbölt, van, aki később jött ide, de mindannyian itt nőttünk fel; a Bistrica-patak mellett, a Szent György-templomnál, a gazdag múltú régi városi házak között és a híres arcok között.

Mi vagyunk a Bistrica Crybabies. Nem vezetéknév vagy hivatalos cím szerint, hanem szívből. A mi Placunk Ilirska Bistrica városunk egy élénk szeglete volt, és több mint egy földrajzi pont. Az élet központja volt. A Bistrica-patak mentén malomkerekek forogtak, a fodrászat kölni illatú volt, a Bistrica pékség ingyen kínálta a frissen sült kenyér illatát, a buszpályaudvaron útvonalakat kínáltak a messzeségbe, a tűzoltók hősök voltak, a Triglav étterem pedig a jó brunchok szentélye volt. Placban találkoztunk Makso Samsa költővel, aki csizmában, hátizsákjába dugott esernyővel szavalta verseit. Olyanok voltak, mint egy ima, amely összehozta az embereket. 

Bár ma már szétszórtan élünk városokban és falvakban, havonta és évente találkozunk, hogy visszatérjünk gyermekkori emlékeink helyszínére. Ilyenkor meséljük el egymásnak a történeteinket, amelyeket magunkban hordozunk. Írunk róluk, felolvassuk, meghallgatjuk őket, hozzájárulunk egy-egy emlékkel, anekdotával, közzétesszük a helyi újságban. Minden egyes történet olyan, mint egy kavics a mozaikban, egy hely közös krónikájában, amely megjelölt minket. Még ha most máshol élünk is, a hely visszahív minket. Beszéljük a népnyelvet - nem megszokásból, hanem tiszteletből. A besztercebányai nyelv a mi hídunk, a mi nyelvünk, ez a bizonyíték arra, hogy Bistriški placarje vagyunk. A mi plázánk nem csak egy hely, hanem a mi történetünk, ahol mi vagyunk. Az összetartozás jele.

Nemrégiben jártam Koperben. Valami egészen hétköznapi dolog - egy kávézó, kilátás a tengerre, a napfényre, egy látogatás a boltokban. A kávézóban találkozom Rudival, a bisztrói placerrel. Egy pillantás, egy mosoly, egy kézfogás és egy ölelés; tudtuk, hogy egy világhoz tartozunk. A találkozás nem csak véletlen volt, hanem emlékeztetett arra, hogy a Plac bennünk él, hogy bárhol is vagyunk, megtalál bennünket. Az ilyen találkozások olyanok, mint egy esernyő; kinyílnak fölöttünk, és megvédnek a feledéstől. A hovatartozás nem csak egy hely, hanem megértés, ha találkozol valakivel, aki megérti a történetedet, mert az az övék is.

A tér már nem az, ami volt. A malmok elhallgattak, a költők dalai örökre eltűntek, az egykori városlakók elbúcsúztak, de Plac tovább él bennünk. Ez nem csak egy név, ez egy identitás. Ez egy vég nélküli történet.

A mi összetartozásunknak megvan a saját hangja, saját dallama és gyönyörű szavai, amelyeket a Bistrica-himnusz testesít meg. Csipogás, csipogás tiszta víz, tiszta víz Bistr'ca. A Bistrica nem csak víz, hanem szimbólum. Az idő folyama, amely nem visz el bennünket, hanem összeköt bennünket. A himnusz arra emlékeztet bennünket, hogy gyerekként a vízbe ugrottunk, néztük a molnárokat és az éneklő fűrészeket. A dal a hely, az emberek iránti tiszteletből íródott, abból a vágyból, hogy megőrizzük, és ne hagyjuk, hogy a feledés homályába vesszen. A himnusz több lett, mint egy kellemes dallam. Még temetéseken is éneklik, tisztelgésként az elhunytak előtt, akik ehhez a helyhez tartoztak. Az összetartozásról és az élet iránti tiszteletadásról szól.

A hovatartozás nem öröklődik, hanem érződik. Amikor a himnuszt énekeljük, nem csak szavakat énekelünk, hanem a szeretetről énekelünk, amely bizonyítékul szolgál arra, hogy otthon vagyunk.

Bernarda Jenko, 2025. augusztus 22.