SZLOVÉNIA 5 ALAPVETŐ ÉRTÉKE

A munka a nyár legnagyobb hőségében zajlott, így nem volt meglepő, hogy az első napon a hét munkás közül az egyik rosszul lett, és az első háznál egy pohár hideg vizet kért. Egy ilyen esemény egy kis faluban néhány óra alatt mindenkit elér... és így kezdődött. 

Másnap reggel Stanka Škarja odament a munkásokhoz, és kávéval kínálta őket. »Nagyon szívesen.« Nemcsak kávét, ahogy az Dolenjskában szokás, hanem réteseket és kekszet is sütött. Hogy férje, Miro se maradjon le, a délutáni melegben hideg italt hozott nekik. 

Másnap ismét. És megint. Még ha nem is voltak otthon, a munkásoknak azt mondták: »Reggel hét óra előtt itt a teraszon kávé várja önöket. Gyertek és igyatok egyet«. Így minden reggel kávéval és házi süteményekkel kezdték a napot. »És van itt lent egy hűtőszekrény is« - tette hozzá Mirko. »Mindig van benne hideg ital.« Gondosan ügyelt arra, hogy a hűtőszekrény mindig tele legyen. »Minden alkalommal nagyon megköszönték« - mutatott rá Stanka. »Hálásak. Kedvesek. Mosolyogva. Szorgalmas emberek. Még egy csomag kávét is hoztak nekem.«

De nem ők voltak az egyetlenek. Jöttek a szomszédok, és azt mondták: »Ma sütök valamit«, és egy másik: »Kufe Majd én megfőzöm.« Így biztosan a falubeliek több mint fele kávéval, italokkal, rágcsálnivalókkal és süteményekkel látta el a munkásokat, akik a nagy hőségben a járdán dolgoztak. 

De ahogy minden napsütéses napnak megvan az éjszakai része, úgy a jóság történeteiben is vannak aggályok. Ezért a megjegyzés: »Hát, mindannyian fizetnek, mit csinálnak? futrate!« 

Akkor miért? 

»A világ minden táján dolgoztam« - mondta Mirko, utalva kőműves munkájára - »és mindig örültem, ha kaptam valamit. Még egy pohár hideg vizet is értékeltek, nemhogy bármi mást. Aki tudja, milyen az, amikor 12 vagy több órát dolgozik a legnagyobb hidegben vagy a legerősebb napsütésben, az legalább egy italt hoz minden munkásnak. Vidéken szívesen adnak, a városokban kevésbé. Amikor Ljubljanában dolgoztunk, a házinéni csak reggel megszámolt minket, és hozott mindenkinek egy sört és egy szendvicset, de mi reggel hattól este tizenegyig dolgoztunk, minden nap. Jött egy bozontos kutya, és annyira megsajnált, hogy odaadtam neki a szalámit a szendvicsből.«

Mi van Sztankával, miért? "Amíg lehetőségünk van rá, mindenkinek adunk inni és enni. A pénz az pénz, de az együttérzés az együttérzés. Nem lehet mindent kifizetni."

Azt mondják, hogy Hrastovica egy olyan falu, amely még mindig hozzászokott a kapáshoz és az adakozáshoz. »Ez a vendégszeretet az emberek felé. Nem számít, hogy albánok, horvátok, bosnyákok, osztrákok... Mindannyian még mindig ennyien vagyunk, és a többi falubeli is szeret adni. Nem tudom, milyen ember az, aki csak magára figyel. Ha az ember tudja, milyen az, amikor keményen dolgozik az életben, és kap valami szép gesztust, akkor viszonozni fogja. De ha nem tett semmi konkrétumot az életében, akkor valószínűleg ő sem fog adni semmit«.«

Petra Škarja, 2025. 1. 27.