SZLOVÉNIA 5 ALAPVETŐ ÉRTÉKE

Élete utolsó 20 évében a misszióját terjesztette. És ez az évek során csak fokozódott.

Marića bátyja pap volt. Amikor hazajött, gyakran hozott magával valakit. Ezek idős emberek, kerekesszékesek vagy más módon mozgássérültek voltak. Így Marica olyan emberekkel került kapcsolatba, akiknek fizikai értelemben segítségre volt szükségük. Rendkívüli érzéke és melegsége volt embertársai iránt, és érezni lehetett a kedvességét, amikor az ember a szemébe nézett és kezet fogott vele. Elérte, hogy az emberek úgy érezzék, hogy elfogadják és akarják.

Idővel Marica elkezdett dolgozni ezekkel az emberekkel, elkísérte őket a találkozókra, zarándoklatokra, kirándulásokra vagy a tengerpartra, és ha társra volt szükségük. A Betegek és Fogyatékkal Élők Keresztény Testvérisége (KBBI) nevű lelki mozgalommal együttműködve egyre szélesebb körűvé vált. E mozgalommal való együttműködésével és kedvességével példát mutatott férjének és két lányának is. És mindannyian, akik kapcsolatban álltunk velük, mi is elkezdtünk így vagy úgy kacérkodni a KBBI-val és munkájukkal.

Az egyik legszívhezszólóbb gesztusa az ebédek és kapcsolódó rendezvények szervezése. Ezekre az eseményekre mindig vasárnap került sor, mivel az ebédet ünnepi istentisztelet előzte meg. Körülbelül tizenöt éven át szervezett ebédeket a KBBI-nek és kísérőiknek, amelyeket otthonában, a konyhájában tartott. 

Kezdetben csak néhány résztvevővel, a garázsában tartott ebédekből állt. Ezt a meghívottak számát egyedül, a jó szomszédok kis segítségével tudta vendégül látni. Az évek során ez egy olyan eseménnyé nőtte ki magát, amelyre évről évre egyre többen jöttek el. Akár 80 vendég is lehetett. 

Ahogy nőtt a résztvevők száma, úgy nőtt az igény további segítségre és több helyre. Egy nagyobb épületet építettek a háza közelében, amely tökéletes helyet biztosított az ilyen rendezvények számára. Az intenzív előkészületek már néhány nappal az esemény előtt megkezdődtek. Otthonukban mindent el kellett takarítani. Szükségük volt asztalra és padokra, meg kellett szervezni az ételeket; mit fognak enni, ki fog segíteni. Nagyszámú tányérra, poharakra, edényekre, evőeszközökre, poharakra volt szükségük. Ki kellett találniuk, hogy hány süteményre és milyenre lesz szükségük. Italokat kellett biztosítaniuk, fel kellett díszíteniük a termet stb.

Marica kivételes szervezőnek bizonyult, aki minden gyeplőt a kezében tartott, és minden apró részletet ismert. Az asztal tele volt sok-sok finomsággal. Mindig volt kétféle leves, legalább ötféle hús, négyféle köret, vegyes saláták és ötféle sütemény, a kekszekről nem is beszélve. És mindent olyan szépen tálaltak, mert mindennek egyformán kellett kinéznie, precízen, szépen és tökéletesen tisztán. 

Mennyi szeretet ment bele ebbe a munkába! Mindannyian vártuk ezt a találkozót. A városon kívül is ismert esemény volt, amely sok embert vonzott. Barátságok, segítség, tisztelet és szívélyesség szövődött az emberek között ezeken a rendezvényeken. A rendezvény napján mindannyian tudtuk, hogy kinek mi a feladata. Megnyugodtunk, összhangban dolgoztunk, és nagy örömmel végeztük a munkánkat. Felbecsülhetetlen volt ételt tenni az asztalokra, mosolyt csalni az arcokra és sok-sok könnyet a szemekbe. Ezt akkor is tudtuk, és most, hogy már nincs, még inkább tudjuk.

Az eseményre késő délután került sor, amikor eljött a délutáni uzsonna ideje. Igen, erről is gondoskodtak. A vendégek énekeltek, viccelődtek és hallgatták a Maricából, férjéből és két lányukból álló házi zenekart. Hozzá kell tenni, hogy Marica néni mindig fáradhatatlanul dolgozott a rászorulók megsegítésén. 

Fáj, amikor erre az eseményre emlékszem. Fáj, amikor rájövök, hogy milyen végtelenül jó dolgunk volt. Fáj, amikor eszembe jut, hogy mennyi odaadás és szeretet volt ebben a munkában. Fáj, mert Marica néni nincs többé. De megszakad a szívem, amikor a kedvességére és az örökségre emlékszem, amit ránk hagyott. Marica, szeretünk téged.

Andreja Bakšič Grozdina, 2025. augusztus 23.