SZLOVÉNIA 5 ALAPVETŐ ÉRTÉKE

Az előttem ülő nő a történetek kincsesbányájának tűnt, ezért megkérdeztem tőle: »Emlékszik még valami érdekesre a fiatalkorából?«.«

»Igen. Emlékszem, mennyire bíztam anyámban. Soha nem vitatkoztam vele. Mindig bíztam benne, és hittem benne, hogy jó tanácsot ad nekem. Anyám nagyon bölcs és szerény volt. Szeretett olvasni és beszélgetni velünk, gyerekekkel« - mondta Angelca asszony.

»Ó, te jó ég. Akkor különleges gyerek voltál? Manapság a gyerekek már alig bíznak a szüleikben. Nagyon kevesen vannak, akik még bíznak« - mosolyogtam.

»Nem, én csak egy normális gyerek voltam; mint mindenki más. De mi egy család voltunk, és bíztunk egymásban« - nevetett, majd elmondta: »Soha nem fogom elfelejteni ezt az eseményt. Néha mi, gyerekek otthon maradtunk a szünidőben. Nem mentünk a tengerpartra. Akik a tanyán éltek, azok dolgoztak. Nekünk nem volt, ezért anyám szerzett nekem munkát a vasútnál«.«

Nem értettem, ezért folytatta: »Minden évben az ünnepek alatt gyerekeket kerestek, akik csákányokkal és kapákkal takarították a gazokat a pálya mentén. Csoportokra osztottak minket, és minden csoport kapott egy területet, amit aznap meg kellett tisztítani«.«

»Érdekes. Most hallottam először, hogy gyerekek ilyen munkát végeznek« - csodálkoztam.

»Aztán egy nap - mondta mosolyogva -, találtam egy kis pénzt, ami leesett a vonatról. Megtaláltam. Szerencsém volt, mert nagyon sok pénzt ért.«

»Tényleg? Emlékszel, hogy mit csináltál vele?«

»Mi? Ezt tanította nekem az anyám, segítenünk kell egymásnak és osztoznunk kell. Megosztottuk a pénzt a csoportomban lévő lányokkal, és mindannyian nagyon boldogok voltunk.«

Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta: - Folyton azt mondom, milyen szerencsés vagyok, hogy megoszthatom valakivel azt, amim van. Nagyon szerencsés vagyok; talán túlságosan is szerencsés.»

Hallgattam, figyeltem, gondolkodtam, és azt mondtam: »Azt mondják, hogy mindenkinek annyi van, amennyit hajlandó érte tenni.« Aztán megkérdeztem tőle: »Emlékszel, hány éves voltál akkor?«.«

»Igen, körülbelül tizenöt éve. Akkoriban fejeztem be az általános iskolát.«

»Csodálatos! Ha ez ma így lenne, a legtöbben elrejtenék a pénzüket, és drága mobiltelefont vennének belőle.«

»Vagy nem. Mert ma sok melegszívű, jóravaló fiatal van. És joggal« - bólintott a kedves hölgy.

Darinka Kobal, 10. 2. 2026. 10.